A könnyeim még mindig folyamatosan folytak a szememből de már nem a szomorúságtól... Nem! Hanem a boldogságtól, megkönnyebbüléstől. Boldog voltam, mert végre azzal lehetek együtt, akit szeretek. Meg voltam könnyebbülve amiért túlestem a dolgon és se Leon se Yuri nem ugrottak egymásnak viszont féltem is attól, hogy Yuri netalántán haragszik, még akkor is ha azt mondta hogy nem. Feláldoztam az aranyat az ezüstért... de nem bántam meg! Hiába minősítik az aranyat a szebbnek, a jobbnak, az értékesebbnek, Leonnál szebbet, jobbat, értékesebbet soha az életben nem találok a földön!

De most... ebben a házban. Leonnal vagyok és nem csak vagyok hanem leszek is örökké! Ránéztem és ő is rám. Akaratlanul elmosolyogtam magam és újjabb könycseppek gurultak le az arcomon. Ő is elmosolyodott majd egy hatalmas kényszert éreztem arra hogy megöleljem. Felugrottam a fotelben és egyenesen a nyakába ugrottam! Elkapott majd éreztem ahogy izmos karjaival megropogtatja a bordáimat. Belekapaszkodtam hosszú, csillogó ezüst hajába és próbáltam egyre több szált markolni hogy érezzem minden egyes porcikáját ami az...

- Enyém vagy! Soha többé... soha de soha többé nem hagylak el, és nem fogom hagyni hogy még egy ilyen keserűséggel teli évünk legyen. Nem hagyom hogy szenvedj miattam, nem Sora. Többé nem!

Belenéztem a szemeibe, és láttam elmerülni az utolsó jégpáncélt ami a szívét zárta be. Újra halottam a reccsenést de a legnagyobb reccsenést, ahogy kettétörik a jég . Újra halottam ahogy a jégpáncél fokozatosan elmerül a tengerbe. Örökre...

- Szeretlek Leon! - mondtam mosolyogva. Ő letörölte a könnyeimet majd megcsókolt. Ez a csók teljesen más volt. Ezt lehet nevezni igazi szerelmes csóknak. Már nem a Halálisten állt előttem hanem a VALÓDI Leon Oswald, aki újra képes szeretni és érezni. Ahogy lepattant róla az utolsó bilincs, le is pattant róla a bántani akarás. Tudtam, hogy soha többé nem lesz képes bántani valakit akit ismer. Tudtam hogy ezentúl senkit sem fog hagyni zuhanni, még akkor is, ha az illető nem a trapézról zuhan lefele....

Éreztem ahogy hirtelen eltűnik a talaj a lábam alól és azt, ahogy hirtelen lágyan az ölébe kap. A csókot nem szakítottuk meg, pedig így elég veszélyes volt felmenni a lelakkozott falépcsőn de nem törődtünk vele. Ez az este csak RÓLUNK szólt ahol nem voltak gátak, nem voltak félelmek, csupán az a hatalmas csillapítandó vágy ami mindkettőnkben benne élt. Ahogy lerakott a puha ágyba és lágyan leszedte rólam a ruhát egyre jobban kívántam, és ő is. Ezen az éjszakán nem voltak korlátok. Csak repültünk, egyre csak feljebb és feljebb. Szárnyak nélkül jutottunk fel a mennyekig majd szépen lassan vissza a földre. A csillapított vágyak, a megkönnyebülés és a szerelem. Sorolhatnám tovább is de ez a három tényező repített fel minket odáig, olyan magasságokik ahol még nem jártunk. Miután megjártuk a poklot és utána a mennyet újra békésen élhettük az életünket és újra nyugodtan léphettünk az álmok álmaiba, az álmok világába...

Én ébredtem előbb, pedig ez nem szokásom. A beáradó napfényt némileg akadályozta a mélyvörös selyemfüggöny így ki tudtam nyitni a szemem. Itt feküdt előttem. Apró, puha kezeit a mellkasomon pihentette. Csillogó haja szétterült mögötte. Selymes, puha bőrét egy egy napcsík melegítette. A Nap ragyogása semmi hozzá képest. Ne is próbálkozz szebben ragyogni mint ő. Már nem az az éretlen kis tizenéves volt előttem, mint pár évvel ezelőtt amikor a színpadhoz mentem. Már nem az a kis ellenkező kislány volt, aki állandóan ellenszegült, és nem hajolt meg előttem. Nem bíztam benne ahogy ő se bennem de később az Angyalok Táncára való kíméletlen kiképzés alatt megértettük. Egymás nélkül nem megy. Nem... ő már egy érett gyönyörű fiatal nő. Ő már egy..

Angyal. Az én angyalom aki soha többé nem fog elrepülni mellőlem. Itt marad velem, én is vele. Vigyázni fogok rá, nehogy valaki bántsa őt. Nehogy valaki el akarja venni a ragyogását. Vigyázni fogok azért, nehogy valaki kiontsa a fényét amiért kemény harcok árán megküzdött, megszenvedett. Sora szeretlek!

Magam sem tudom hogy sikerült ennyire megváltoztatnod, de köszönöm. Végre már nem a Halálisten vagyok, hanem a régi de mégis valahogy új Leon... Leon Oswald. Hogy tudtál ennyire gyökeresen megváltoztatni? Hogy sikerült letörni rólam a régi, letörhetetlen bilincseket.. láncokat? Mond hogyan? Sophie egy része benned él? Nem... nemlehet... Hasonlítotok de mégis valahogy egy kicsit más vagy. Régen a húgomat láttma benned... de már nem. Már nem Sophiet látom benned, bármennyire is közös az álmotok amit valóra is váltottál, de már nem a húgomként látlak, talán soha nem is láttalak úgy.... Már a szerelmemként látlak. Nem akarlak többé elveszíteni. Mégegyszer nem! Magamhoz öleltem. Újra éreztem azt a kellemes, őszibarack illatát. Drágább vagy mint a legfinomabban szőtt selyem, mint az összes pénz, mint az összes drágakő. Hát szabad ilyen felbecsülhetetlen kincset veszni hagyni? És végre, lassan kinyitod a szemeidet, azokat a gyönyörűen csillogó, szerettel teli barna szemeidet, hogy láss, és mosolyogj!

- Jó reggelt Leon! - mondta egy kis álmossággal a hangjában de mégis szemtelenül édesen.
- Jó reggelt én felbecsülhetetlen értékű kincsem! - majd adtam egy csókot a homlokára.
- Ez hogy jutott eszedbe? - kérdezte, majd kuncogott.
- Az lényegtelen! - majd megcsókoltam.

Zuhanyzás és reggeli után kart, karbaöltve indultunk el a színpadhoz. A színpadomhoz, ami már annyira hiányzott. Olyan voltam mint egy kezelhetetlen kisgyerek. Állandóan vigyorogtam és alig vártam már hogy odaérjünk. Csak a pattogás hiányzott de azért ennyire fékezni tudtam magam. Leon is állandóan mosolygott, azért látom a szeméből hogy neki is hiányzott a színpad.. .bár mondjuk ő 1 éve nem látta. Ahogy beléptünk az üvegajtón nem bírtam visszafogni magam. Sutba dobtam minden jómodomat, megfogtam a kezét és berohantam hőn szeretett főnököm, Kalos irodájába. Aki a meglepettségtől csak annyit látott, hogy egy fülig érő szájú nő mögött ott lobog egy magas szikár alakú Leonféleség. Sarah is bennt volt az irodába így ő is eléggé meglepett volt. Kicsit visszafogtam a kezelhetetlenségemből és Leon mellé álltam. Kalosnak végre sikerült megszólalnia.

- Jó újra látni Leon. / kézfogás /
- Téged is Kalos. Sarah! - egy gyors ölelés -
- Jó reggelt főnök. - kicsit durcásan mondtam.
- Ne haragudj Sora de téged csak az elmúlt 4 napba nem láttalak őt meg egy éve. - erre csak mosolyogni tudtam.
- Szóval mit is szeretnétek? - kérdezte de jól tudta hogy mit szeretnénk.
- Mondjuk egy szerződést Kalos? - kérdezte bújkáló mosolyjal az arcán.
- Rendben! Csak alá kell írnod!

És láttam ahogy megragadja a tollat. A szívem majd kiugrott a helyéről annyira megkívántam. Előre lobbant a sörénye ez csak mégjobban fokozta a vonzóerejét. Meghalok érte. Egyre szaporábban vettem a levegőt és egyre hevesebben vert a szívem. Akarom! Kell! Most!!!!! Amint letette a tollat megragadtam a gallérjánál fogba és kivonszoltam a teremből. Még ennyit szólt.

- Kalos még beszélünk!

Bevittem az első legközelebbi terembe. Ez a terem a régi jelmezeket őrízte. Elfordítottam a kulcsot majd ledöntöttem egy jelmezkupacra. Először nem értette hogy ezt miért csinálom de miután rádőltem és elkezdtem símogatni a combja belső felét egyből leesett neki minden. Leon nem az a fajta ember aki ,bárhol és bármikor benne vagyok a dologban ha a vágyamimról van szó''  de most ő is eldobta minden megszokott viselkedését. Ő is belement a dologba és ott, egy jelemezes terembe repültünk újra sőt mégegyszer újra...

Később Leon elmondta mit akart Kalostól. Újra előadjuk a Hattyúk Tavát. Ennek nagyon örültem. Sírtam a boldogságtól. A próbák, és a készületek nem tartottak sokáig. Még mindenki élénken emlékezett a darabra és a szerplők is tökéletesen emlékeztek a szerepükre. Két hét múlva előadás és már az összes jegy elkelt...

May, Rosetta, Sarah, Anna, Leon, Én , és mindenki aki egykor szerepelt, ugyanazt a ruhát vette fel. Azért egy év alatt sokat fejlődtünk. Mindenki jobb akart lenni mint az előző Hattyúk tavánál. Végre eljött a mi jelenetünk. Leon feldobott, és én repültem. Csak szálltam mintha tényleg lennének szárnyaim. Boldog voltam. Olyan boldog mint soha azelőtt. Egyfolytába mosolyogtam. Újra szállni, újra repülni... Leonnal. Ez mindent felülmúl. A végén, az ölelés, és a csók. A közönség örjöngése, a falakatmegrázó tapsvihar, de ezek a hangok alig voltak hallhatóak az én szívverésemhez képest sőt, Leonéhoz képest.

VÉGE