|
2. fejezet (18)
Sissy01 2007.08.14. 18:49
Egy réten járunk, egy erdő szélén, ahol mindent vad virágok borítanak be, ahonnan nem messze van egy kis folyó, melynek végén egy vízesés található. A zubogó víz mellett, a sziklás parton áll egy férfi… egy szellem… Sesshoumaru.
Egy réten járunk, egy erdő szélén, ahol mindent vad virágok borítanak be, ahonnan nem messze van egy kis folyó, melynek végén egy vízesés található. A zubogó víz mellett, a sziklás parton áll egy férfi… egy szellem… Sesshoumaru. A youkai a lágyan, szinte hangtalanul folyó vízesést nézi távolba révedő tekintettel, mintha ott se lenne. Nem is érzékelte a háta mögött vígan kacarászó kislányt, aki a segítségért kiabáló Yakent kergette, hogy egy kis játékra csábítsa őt. Rin megunva a futkosást leült a fűre, s virágokat szedegetett, hogy szép csokrot készítsen belőlük nagyura számára, mindeközben a kis gnóm nagyokat pihegve feküdt le a rétre, hogy kipihenje fáradalmait és nem sokkal később el is nyomta az álom. Sesshoumaru a szikla peremén állva egy nőre gondolt… egy nőre, ki elnyerte szívét… s aki pár hónappal ezelőtt halt meg a karjai között, miután rátalált… A nőt Nanaminak hívták és kutyaszellem volt, akárcsak Sesshoumaru, csak ő fekete. A youkai nem sokkal azután ismerte meg, hogy Narakut elpusztították. Sebesülten talált rá egy kis faluban, ahol épp Rint ápolták, aki súlyos beteg volt. Sesshoumarut az első perctől fogva megfogta a nő. Volt benne valami, ami vonzotta. Nanaminak hosszú, enyhén hullámos fenékig érő, fekete haja volt, melyben fehér tincsek voltak. Gyönyörű gesztenyebarna szeme, mely sűrű szempillával párosult, s amely megbabonázta a youkait. A bőre hófehér, akár egy törékeny porcelán, melyet óvni kell és fél fejjel volt alacsonyabb a szellemnél. Nanami miután felépült súlyos sérüléseiből Sesshoumaruékkal tartott Rin kérésére. A kislány néhány héttel később annyira megszerette őt, hogy már az édesanyjának tekintette, de ez őt nem zavarta, mert ő is úgy szerette, mintha a lánya lenne. Nanami annak ellenére, hogy a youkai sokszor ridegen és érzéketlenül bánt vele, beleszeretett a szellembe, aki szintén lassan kezdte megszeretni, de még magának is nehezen vallotta be. Már jó néhány hónapja együtt utazhattak, amikor Sesshoumaru az egyik éjszaka a nő után ment, aki épp fürödni készült, s minden szó nélkül az ajkaira csapott, mikor odaért. De ezt Nanami egy percig sem bánta, mert szerette őt és boldogan adta oda magát aznap éjszaka. S bár a youkai nem vallott szerelmet vele ellentétben, mégis érezte a mozdulatiban, a csókjaiban, az érintéseiben, hogy ugyanúgy érezz, mint ő. Az elkövetkező pár évben együtt járták a vidéket. Sesshoumarunak nem állt szándékában visszatérni nyugatra. Annak ellenére sem, hogy már legyőzték Narakut, miután bosszút állt. Élvezték a vándoréletet, a természet nyújtotta lehetőségeket. S bár Sesshoumaru a külvilág számára továbbra is hideg és közönyös arcát mutatta, a szíve mélyén boldog volt. Főleg miután kiderült, hogy Nanami gyermeket vár… de Nanami egyik napról a másikra eltűnt… senki nem értette, hogy ez miként lehetséges, hisz mindvégig mellettük volt… Sesshoumaru még szellemek jelenlétét sem érezte… napokon át hiába keresték… a youkai egyre inkább kétségbeesett, mely már arcán is tükröződött… pont két héttel később talált rá egy elhagyatott kastélyban meztelenül, véresen… többször megerőszakolták és megkínozták, melynek következtében elvetélt… s mintha vérét is vették volna… Nanami nem sokkal azután, hogy a youkai rátalált, kinyitotta szemét, mely most fénytelenül tekintet rá, s mielőtt meghalt volna egyetlen szót suttogott… „szeretlek”. Sesshoumaru kétségbeesetten vette elő kardját, hogy feltámassza halott kedvesét, de nem sikerült. Újra és újra lecsapott, de nem látta az alvilág küldötteit, s bár egy könnycseppet sem ejtett, de ennek ellenére szíve úgy vérzett, mint még soha. Azóta csak a bosszú élteti, hogy rátaláljon a démonra, ki Nanami haláláért felelős. o Sesshoumaru nagyúr! Sesshoumaru nagyúr! – ordította kétségbeesetten Yaken. Annyira elmerült emlékeiben, hogy nem hallotta a kiabálást a háta mögött. o Sesshoumaru nagyúr! – kiáltott rá a szellemre a kis gnóm, mikor odaért. – Sesshoumaru nagyúr! o Mit akarsz? – kérdezte hidegen, mikor végre meghallotta. o Rin! – kiáltotta kétségbeesetten. o Mi van vele? – s hangja olyan hideg volt, mint a jég, de belül aggódott, mert bajt szimatolt. o Rin eltűnt! – sipította idegességében, mert tudta, hogy mit kap ezért nagyurától. o Mi az, hogy eltűnt? – ragadta meg a nyakánál fogva, s közben az arcába vicsorgott. o Egyszerűen eltűnt! – siránkozott most már szó szerint, mert Sesshoumaru szeme vörösen izzott fel mérgében, majd ki is tisztult. – Az egyik percben még előttem volt, aztán hirtelen sehol nem láttam! Mintha a föld nyelte volna el! – hazudta a youkainak, mert nem merte elmondani az igazat, hogy valójában elaludt annyira elfáradt a kislánnyal való kergetőzésben. o Ostoba! – morogta. – Neked az a feladatod, hogy vigyázz rá, de még erre sem vagy képes? Ha bármi baja lesz, véged! Megértetted? – kérdezte vicsorogva, mire a kis gnóm félelmében csak bólintott, majd Sesshoumaru eldobta az erdő felé, s így Yaken neki csapódott egy fának. Sesshoumaru nem is foglalkozva a jajveszékelő talpnyalójával elindult, hogy megkeresse Rint. Legnagyobb bosszúságára és aggodalmára nem érezte sehol a kislány illatát. Az illatot, melyet annyira megszeretett az elmúlt évek alatt. Így megérzéseire hagyatkozva elindult a hegy felé… Mindeközben egy lány ébredezett egy faházban a szent kút közelében. Sango fáradtan és szemét dörzsölgetve lépett ki, mélyen magába szívva a friss reggeli levegőt. Majd tekintete megakadt Inuyashan, aki gondterhelten közeledett a szellemirtó felé. o Valami baj van, Inuyasha? – kérdezte aggodva mikor odaért. o Hol van, Kagome? – kérdezte idegesen. o Nem tudom. Miért? o Sehol nem találom! Egyszerűen eltűnt! – kiáltotta kétségbeesetten. o Biztosan a szobában van és alszik. – próbálta megnyugtatni a hanyout, kevés sikerrel. o Te ostoba! – kiabált rá. – Szerinted keresném, ha bent lenne? o Ne beszélj velem ilyen hangon! – kelt ki magából a lány is. o Mi ez a kiabálás? – hallottak meg egy álmos hangot bentről. o Kagome eltűnt! – ismételte meg újra aggodalommal teli hangon. o Biztos csak elment fürödni. – mondta Sango. o Nem ment fürödni! o S ezt te honnan tudod? – kérdezte gyanakodva, mindeközben Miroku és Shippo, aki időközben szintén felébredt a kiabálásra érdeklődve figyelték a veszekedést. Nem aggódtak amiatt, amit a hanyou próbált nekik elmagyarázni, hisz Narakut már végleg elpusztították, s már évek óta nem volt mitől félniük. Ezért nem vették komolyan a félszellem aggodalmát. o Onnan, hogy odamentem és nem találtam ott! – kezdett kiakadni a barátai érzéketlensége miatt, mire egy hatalmas pofont kapott a szellemirtótól. o Milyen jogon mentél utána? Te perverz! o Azért mentem a folyóhoz, mert nem éreztem az illatát! – s szeme már vörösen izzót a dühtől. – Hát még mindig nem értitek? Ostobák! Kagome eltűnt! Sehol nem találom! Még az illatát is elvesztettem, melyet csak a szent kútig tudtam követni, de onnantól kezdve semmi! o Azonnal meg kell keresni! – vált kétségbeesetté Sango hangja. o Ezt próbálom legalább fél órája mondani! – vicsorgott rá. o Mire várunk még? – kiáltott rá a kis csapatra a szellemirtó, aki már indulásra készen állt. o Mehetünk! – mondták egyszerre a fiúk. o Kirara! – szólt a macskaszellemnek, miután mindannyian felültek a hátára, kivéve Inuyashat és elindultak megkeresni Kagomet. Eközben Kagome ébredezett egy sötét cellában, kifeszítve, láncra verve. Zavartan nézett körbe a szűk helységben, melynek egyetlen fényforrása a fent lévő kis ablakból áradó napfény. Úgy érezte, mintha végtagjai ólomból lennének, amint nézelődött, miközben próbált rájönni, hogy miként került ide, s hogy mi történt vele, majd hirtelen éles fájdalom hasított a nyakába, mintha égő parázzsal értek volna hozzá. S ekkor eszébe jutott az este, hogy épp a szent kútnál járt, mikor egy ütést érzett a tarkójánál és onnantól kezdve filmszakadás, mintha kitörölték volna, hogy még véletlenül se emlékezzen rá. Már legalább fél napja volt ébren étlen és szomjan, amikor hirtelen felkapta a fejét, mert ajtónyitódásra lett figyelmes ennek következtében ismét fájdalom hasított a nyakába. Félelemmel a szívében, reszkető testtel várta, hogy belépjen és megtudja végre, hogy mit akarnak tőle. S meglepődve vette észre, hogy az illető nem más, mint egy fiatal lány, aki vele egy idős lehet, s aki amint megpillantotta Kagomet odarohant hozzá, hogy kiszabadítsa. o Mit akarsz tőlem? – kérdezte remegő hanggal, mert fel sem tűnt neki, hogy mire készül. o Pszt! – intette le a mikot. – Kiviszlek innen. De sietnünk kell, mert bármikor visszajöhet. o Miért segítesz nekem? – kérdezte csodálkozva. o Az most nem fontos. – suttogott továbbra is. – Csak az, hogy mielőbb kijussunk innen. o Mi a neved? – tette fel az újabb kérdést, miközben felszabadult kezével a fájó csuklott kezdte masszírozni, ezalatt a lány Kagome lábait próbálta kiszabadítani. o Ayami. – s már csak egy láb volt hátra. o Én Kagome vagyok. – mutatkozott be ő is. o Gyere! Siessünk! – ragadta meg a karjánál fogva a mikot, hogy mielőbb elhagyhassák a kastélyt. Hosszú sötét folyósokon haladtak keresztül, hol fel, hol pedig lerohanva egy-egy lépcsőn. Egyre szaporábban vették a levegőt. Ayami kezdett fellélegezni, ahogy közeledtek a kijárat felé, amikor egyszer csak azt érezte, hogy Kagome megtorpant ezzel magával rántva őt is. o Gyere már! – sziszegte neki ingerülten. o Várj! – suttogott vissza neki, s közelebb ment a résnyire nyitott ajtóhoz és ekkor megpillantotta a kislányt, aki egy ágyon feküdt. – Ez Rin! – kiáltott fel és berohant hozzá, aki pont akkor kezdett ébredezni. o Kagome? – suttogta erőtlen hangon a kislány, mikor ráébredt, hogy ki az. o Ssss… - csitította, hogy elhallgattassa. – Kiviszlek innen. – nyugtatgatta, miközben karjaiban a kislánnyal kirohant Ayamihoz, aki már türelmetlenül várta őket. o Sietnünk kell, mert bármikor visszajöhet! o Menjünk! – mondta Kagome. S együtt indultak el, egymás kezét fogva, hogy végre kiszabadulhassanak a börtönből. Sesshoumaru már egy napja rója a vidéket, hogy rátaláljon Rinre, s egyre többször szidta és ütötte Yakent, aki már tele volt piros púpokkal, de egy panasz nem hagyta el száját, mert tudta, hogy akkor vége. A youkai hirtelen felkapva a fejét a levegőbe szimatolt, majd gyors iramban elkezdett futni, nem törődve az utána kiabáló kis gnómmal, aki kétségbeesetten próbálta követni nagyurát. A szellem egy tisztásra érkezett, ahol három alakot vélt felfedezni, s mélyen szippantva rájött, hogy egy szellem és két halandó közeledik egyenesen feléjük. Még gyorsabbra vette az iramot, mikor felismerte Rin illatát, s mikor odaért hozzájuk felugrott a levegőbe és ostorával lecsapni készült…
| |