|
1. fejezet (18)
Sissy01 2007.08.14. 18:49
Egy fiatal 19 év körüli lány ült egy folyóparton, mely Kaede anyó faluja közelében volt. Fejét karjára téve, mely felhúzott térdein nyugodott nézett a meszességbe.
Egy fiatal 19 év körüli lány ült egy folyóparton, mely Kaede anyó faluja közelében volt. Fejét karjára téve, mely felhúzott térdein nyugodott nézett a meszességbe. Csillagok ezrei ragyogtak az égen. A hold sápadt, mégis ragyogó fénye beragyogta a lassan sötétbe vesző alakját. Elmélyülten gondolkozott az elmúlt év eseményein, miközben felnézve az égre a szendergő holdat nézte, melyben mindig épp egy arcot vélt felfedezni, amint fáradtan ásít egyet. Már lassan öt éve, hogy találkozott Inuyashaékkal. Ezalatt az idő alatt sikeresen legyőzték Narakut és csatlósait. A középkori Japánra béke és boldogság köszöntött. De ők sem úszták meg veszteségek nélkül. Kagome végleg ebben a világban ragadt, mert a szent kút beomlott a Naraku elleni utolsó nagy csatát követően, melyben Kikyo, Kohaku és Kaede anyó is életét vesztette. Amióta Kaede anyó meghalt, Kagome töltötte be a papnő szerepét a kis faluban. Gyakran eszébe jutott a családja, akik nagyon hiányoztak neki, de a barátai mellette voltak, még ha ők nem is pótolhatták számára az elvesztett családot. A fiatal lány és a hanyou pár évvel ezelőtt rövid ideig együtt voltak. S csak az együttlét alatt döbbent rá, hogy valójában nem szerelmes a félszellembe. Hogy pusztán baráti szeretetet érezz iránta. Tévedett az érzéseit illetően. Talán csak azért gondolta, hogy szerelmes belé, mert ő nem csak Midoriko reinkarnációja, hanem Kikyo-é is. S talán az érzések egy része, melyet a halott miko Inuyasha iránt érzett benne született újjá. De szerencsére hamar rádöbbent az igazságra. Bár Inuyasha a szakítást követően többször próbálta meggyőzni őt az ellenkezőjéről, de a lány mindig nemet mondott. S egy percig sem bánta meg. Főleg miután Kikyo és a hanyou pár hónappal később újra összejöttek, hogy aztán a halál végleg szétválassza őket. A félszellem teljesen összetört a halott miko halálát követően, de a barátai és legfőképpen Kagome segítségének köszönhetően sikerült ismét talpra állnia. Bár lelke mélyén még mindig gyászolta elvesztett szerelmét. Miroku kezéről végleg eltűnt az átok, mely családjának férfi tagjait érintette nemzedékről nemzedékre. Ennek ellenére még mindig akadtak olyan pillanatok, amikor nem mulasztotta el feltenni a számára oly fontos kérdést, mikor megpillantott egy gyönyörű lányt, melynek jutalma egy hatalmas pofon volt Sango részéről, aki pipacsvörösen és féltékenyen nézte a jelenetet. A szerzetes ennek következtében mindig értetlenkedett és csodálkozott, hisz nem értette, hogy miért kapta. Mint ahogy azt sem, hogy a szellemirtó lány miért mond neki mindig nemet. Pedig szerette Sangot, s bármit megtett volna érte. Shippo az elmúlt években rengeteg nőtt. Egy fiatal és jóképű fiúvá érett, aki már érdeklődik a lányok iránt, akik körberajongják a rókaszellemet. De még egy sem akadt közöttük, aki elnyerte volna a szívét. Kagome lassan felállt a szent ékkővel a nyakában és íjaival a kezében, majd elindult Kaede anyó egykori kunyhója felé, melyben most barátaival lakott. Szinte nesztelenül sétált visszafele, miközben a csodálatos tájban gyönyörködött. A fák sokaságában, melyek egymás mellett haladtak el, melynek ágai és levelei egymást ölelték körbe. A folyót, melyben a különböző fajtájú madarak úsztak szunnyadva, s amely csodálatos fényben ragyogott az ezüstösen fénylő hold alatt. A csillagokban, mely szinte beragyogta a sötét eget. Már közeledett a kunyhó felé, mikor megpillantotta Inuyasha-t, aki idegesen álldogált az ajtó előtt, s nézte a lányt, amikor észrevette. Mélyen és gondterhelten felsóhajtott, mert már tudta, hogy mi következik. Kagome! – ordította le szegény lány fejét a hanyou. – Elárulnád, hogy mégis hol a fenében voltál ennyi ideig? – kérdezte, mikor már hallótávolságon belül volt, dühösen és paradicsom vörösen. A folyóparton. – válaszolt nyugodtan a miko. Mégis mit csináltál, ami ilyen sokáig tartott? – emelte meg még jobban a hangját. Inuyasha! – figyelmeztette halkan, de nyugodtan. Válaszolj Kagome! Fekszik! – mondta ki a varázsszót még mindig higgadt fejjel, majd elsétált a félszellem mellett, hogy végre beléphessen a kunyhóba, ahol barátaik már mélyen aludtak. Kagome! – jajdult fel fájdalmában Inuyasha. – Ezt most miért kellett? – kérdezte elkeseredetten, de választ már nem kapott. Dühösen felkelt a földről és bement a kis faházba, de sehol nem látta a lányt, ezért belépett a szobájukba, ahol az ágyán feküdt és mély álomba zuhant. Inuyasha halvány mosollyal az arcán telepedett le az egyik fal mellett, hogy végül ő is az álmok birodalmába lépjen. Másnap korán reggel Kagome hangos veszekedésre ébredt. Morcosan és álmosan kelt fel az ágyról, majd kilépett a kunyhóból. De szinte rögtön fel is ébredt, mikor meglátta a veszekedő párost, s mosolyogva figyelte őket. Mi történt? – kérdezte barátnőjét, aki dühösen közeledett Kagome felé, miközben fülénél fogva maga után ráncigálta Miroku-t, aki újra és újra feljajdult fájdalmában. Hogy mi? – kérdezte megemelve a hangját. – Épp nyugodtan fürödtem, amikor hangokat hallottam a bokrok közül. Azt hittem egy szellem, ezért magamra kaptam ruháimat, majd a csontbumeránggal a kezemben közeledtem a bozontok felé, ahol is megpillantottam a perverz szerzetest. – kiabálta már magából kikelve, s még mindig a fülénél fogva ledobta a földre, aki egyik kezével fájdalmasan tapogatta az érzékeny testrészt, míg a másikkal a vöröslő arcát, melyet Sangotól kapott. – S ha ez még nem lenne elég – folytatta még mindig dühösen és lábával belerúgva Miroku fenekébe, aki a rúgást követően hatalmasat csusszanva repült be a kis faházba feldöntve az asztalt, székeket, leverve a bögréket és tányérokat. – volt képe megkérdezni, hogy lennék-e a gyermekei anyja, miközben a fenekemet markolássza. Kagome, aki eddig sikeresen visszatartotta feltörni készülő nevetését nem bírta tovább. Sango legnagyobb döbbenetére a miko jóízűen felnevetett, s csak nem bírta abbahagyni. Csak egyre hangosabban nevetett, nem törődve a szellemirtó mérges tekintetével. Most mi olyan vicces? – csattant fel dühében a lány. De Kagome nem tudott válaszolni, mert úgy nevetett, hogy még a könnyei is kicsordultak. Kagome! – figyelmeztette a lányt barátnője, de ő még mindig csak nevetett. A miko mire végre abba tudta hagyni a nevetést, vette csak észre Sangot, aki dühösen trappolt el barátnőjétől. Kagome gyorsan utána szaladt nem törődve a fájdalmasan jajgató Mirokuval, aki egyre közeledett az ajtóhoz. Sango! – kiáltott futás közben. – Várj! Hagyj békén! – durcáskodott továbbra is. Várj, Sango! – kérlelte továbbra is. – Nem úgy gondoltam! – s egyre közeledett felé. Nem? – emelte meg hangját, miközben hirtelen megállt és megfordult. Kagomet ez olyan váratlanul érte, hogy egyenesen neki szaladt a barátnőjének, így feldöntve Sangot és a miko meg ráesett. Kagome és Sango annyira meglepődtek, hogy még a civakodásukról is teljesen megfeledkeztek, majd szinte egyszerre tört ki belőlük a nevetés. Még mindig egymást ölelve ültek fel és röhögtek tovább, de úgy, hogy már könnyeztek is a sok nevetéstől. Inuyasha és Miroku, akik épp akkor érkeztek meg, megrökönyödve, döbbenten és értetlenkedve nézték őket. Ezekbe meg mi ütött? – kérdezte csodálkozva a hanyou. Nem tudom. – értetlenkedett továbbra is a szerzetes. Kagome és Sango egyszerre néztek a fiúkra, s még jobban elkezdtek nevetni, mert olyan szörnyülködő képet vágtak, mintha épp egy citromba haraptak volna. Vagy öt percen keresztül így ment, melynek következtében már arcuk is fájni kezdett, miközben hasukat fogták. Ne… ne ha… hara… gudj, Sa… ngo! – mondta ki nagy nehezen, miután végre abba tudta hagyni a nevetést. Se… semmi… ba… baj. – nyögte ki nagy nehezen a levegőt kapkodva. Egy ideig némán ültek egymás mellett, a még mindig értetlenkedő fiúk fürkésző tekintete alatt. Végül Inuyasha törte meg a csendet. Elmagyarázná valamelyikőtők, hogy mégis mi a fene volt ez az egész? – kérdezte ingerülten. Sango és Kagome egymásra néztek, majd egy huncut és titokzatos mosolyt vágtak. Ez… ez amolyan női dolog. – válaszolta szándékosan titokzatosan a miko, hogy tovább ingerelje a félszellemet. – Gyere Sango! – állt fel a fűről. – Menjünk és beszélgessünk! Kagome! – emelte meg a hangját Inuyasha. De a lány nem is foglalkozott vele csak megvárta, míg barátnője is feláll, hogy aztán együtt menjenek a folyópartra, ahol nyugodtan tudnak beszélgetni. Mikor odaértek leültek a homokra és csak nézték a lágyan fodrozódó vizet. Sango? – törte meg a hosszú ideje beálló csendet Kagome. Igen? – s nem nézett a barátnőjére. Mikor jössz össze Mirokuval? Tessék? – fordult hirtelen Kagome felé a nem várt kérdés miatt. Már elég régóta kerülitek egymást – kezdett bele szemrehányóan. – mint macska a forró kását. Pedig elég nyilvánvaló, hogy oda vagytok egymásért. Ez nem igaz! – tiltakozott hevesen a szellemirtó lány. Sango! – emelte meg hangját. – Legalább nekem ne hazudj! Jól van, jól van – adta meg magát. – Igen, szeretem Mirokut, de ő nem. – mondta ki halkan és csalódottan. Ez nem igaz és ezt te is tudod jól. Szeret téged – biztatta barátnőjét lágy hangon. Ha annyira szeretne, akkor nem csapná minden lánynak a szelet, aki csak az útjába kerül. S ha igaz is lenne, akkor is, hogy tudnék így megbízni benne? Ugyan, Sango! – intette le a lányt. – Te is tudod, hogy azt nem gondolja komolyan. – kezdte el vigasztalni. – Csak a megszokás. S egyébként is te vagy az, aki állandóan visszautasítja őt és nem ő téged. Inkább beszéljünk másról! – próbálta terelni a témát. Rendben, ahogy akarod – sóhajtott fel tehetetlenül Kagome. Egyikük sem vette észre a fák mögött bujkáló sötét alakot, aki már napok óta a mikot nézte. Vágytól izzó tekintettel leste minden egyes lépését, amióta csak megpillantotta egyik este a folyóban fürdeni. Kagome késő este, amikor már mindenki aludt óvatosan felkelt fekhelyéről és kisétált a kunyhóból. Mikor kiért lassú léptekkel közeledett az egykori szent kúthoz, mely az otthonához vezette. Családjához, akiket imádott, s akik annyira hiányoztak neki, hogy szíve majd összetört fájdalmában. Már potyogtak könnyei, amikor odaért és minduntalan az édesanyjára, az öccsére és nagyapjára gondolt… a szép emlékekre, melyek hozzájuk fűzték… az otthonra, ahol együtt éltek… a barátaira, akiket szintén otthagyott… minden egyes emléke melyet megélt lepergett előtte. Mintha egy diavetítőn nézné a fényképeket, melyeken nevetnek, csipkelődnek, megölelik egymást vagy épp sírnak és más hasonló képeket. Kagome odaérve a kúthoz épp le akart ülni, amikor egy erős ütést érzett a tarkóján, majd mielőtt ráesett volna a kútban lévő törmelékhalmokra hátrapillantott. S ekkor megpillantotta a férfit, kinek rémisztő és kéjtől fűtött tekintete a csontjáig hatolt… s jótékony sötétség borult elméjére…
| |