|
Magány
Sora Naegino 2007.07.18. 19:21
Voltál már magányos? Tudod úgy igazán. Vannak barátaid, de mégis hiányzik valami. Amíg az a valami vagy valaki nincs veled addig olyan üresnek, és haszontalannak érzed magad.
Voltál már magányos? Tudod úgy igazán. Vannak barátaid, de mégis hiányzik valami. Amíg az a valami vagy valaki nincs veled addig olyan üresnek, és haszontalannak érzed magad. Tudod, hogy nem vagy egyedül de mégis nem tudsz teljes életet élni, míg az a valaki nincs veled. Velem ez a helyzet magányos vagyok, pedig vannak barátaim nem is kevés. Most már 17 éves vagyok és kell valaki, akihez hozzá bújhatok, akit csókolhatok, akit ölelhetek. Igen már van valaki de, félek, hogy az a valaki nem szeret viszont. Ezért nincs túl jó hangulatom mostanában és ezt a barátaim is, észrevették. Kérdezték is mi bajom, de én mindig csak azt feleltem semmi, jól vagyok és témát váltottam. Sajnos ez a lelki gond hiába rejtettem el megjelent az edzéseim és előadásaim során. Bár tökéletesen hajtottam végre a gyakorlatokat, úgy, mint egy gép nem, mint egy szívből és lélekből ugráló artista. Már nem vagyok az, aki eddig voltam. És ezt Kalos és Leon is észrevette előbb, mint a barátaim bár ők nem tették szóvá. Egyik edzésen viszont betelt a pohár: -Sora mi a fene bajod van? Nagyon megváltoztál! Mi történt azzal az élet vidám és boldog Sorával?- üvöltözött velem Kalos. Én csak bámultam a semmibe mintha nem is hallanám, mint kiabál de hallottam és a szívemig hatolt minden egyes szó. Leonra néztem ő csak bámult rám közömbösen. -Sora hallod, amit mondok?- kérdezte már halkabban, de én nem tudtam válaszolni csak lehajtottam a fejem. Szemeimbe könnyek gyűlekeztek. Rossz érzés volt attól az embertől hallani a gondjaimat, akit apámként tiszteltem. Szembesített a hibáimmal, amiket nem akartam bevallani magamnak. Könnyeim már az arcomon folytak és még mindig csak lefelé bámultam…. Hirtelen segélykérően felnéztem Leonra. De ő csak nézett rám arca nem árult el semmilyen érzelmet. Majd futásnak eredtem ki a teremből, a tenger part felé futottam a többiek elől futottam a gondjaim elől hogy minél messzebb legyek tőlük most nem vágytam senki társaságára. Végül megálltam és leültem egy padra, a lában felhúztam és átkulcsoltam a kezemmel, csak sírtam és sírtam. Már kitudja mióta voltam ott mikor egy kezet, éreztem a vállamon. Hátra fordultam és megláttam azt a személyt, akire a legkevésbé számítottam. - Leülhetek?- kérdezte kedvesen. Én csak bólintottam. Leült mellé és engem nézett. Tudtam magyarázatra vár. De én nem tudtam hogy elmondjam-e neki. Ha elmondom és visszautasít akkor az életemnek többé nincs értelme, ha viszonozza az érzelmeimet, akkor én leszek a világ legboldogabb embere. 50-50%.na jó mit veszíthetek. - Tudod Leon-kezdtem.- mostanában van egy érzés, ami miatt nem tudok teljes életet élni, mindig szomorú vagyok. Bár a színpadon jól teljesítek de, csak gépiesen mozgok, mert nem vagyok képes mosolyogni.- újra könnyek szöktek a szemembe. Leon nyugtatás kepp a vállamra tette a kezét. - Amiatt az érzés miatt?- kérdezte halkan. Én csak bólintottam.- Megmondod mi az az érzés? - Igen.-suttogtam alig hallhatóan. Szerelmes vagyok.- mondtam sírástól elcsukló hangon. Ránéztem Leonra. Ő csak kedvesen nézett rám mintha csak tudná kit szeretek. - És kibe?- kérdezte és közelebb hajolt hozzám. Én csak bátorítottam magam. „Gyerünk Sora, csak egy szó csak egy szó és megkönnyebbülsz. - Beléd- suttogtam. Ő még közelebb hajolt és megcsókolt. Én feleszmélve boldogan viszonoztam a csókot, már tudtam ő is, szeret. Csókunk hosszú és szenvedélyes voltunk. Leon szakította meg. - Én is szeretlek Sora- nézett rám szenvedélyesen. Én örömömben megöleltem. - Szeretlek Leon- mondtam sírva. Ő visszaölelt és simogatta a hátam, hogy megnyugodjak. - Már nem vagyok magányos-, suttogtam. - Mondtál valamit? – kérdezte csendesen. - Nem semmit.- válaszoltam boldogan. Ezek után már nem voltam magányos és azzal a személlyel éltem tovább az életemet, akit szerettem.
The End
| |