Újabb teltházas előadással büszkélkedhet a Kaleido Színpad. A nyüzsgő tömeget halk zene csendesítette le és megjelent a két főszereplő. Az első jelenet szerelmük varázslatosságát és boldogságát mutatta be. Ezután következett Leon és a szörnyű gyilkosság. Hosszú kard volt a férfi kezében és először Sorát „ölte meg” egy átlós vágással, mely a vállától a derekáig húzódott. Viszont arra nem számított, hogy Yuri azon nyomban ott terem és megpróbálja kirúgni kezéből a fegyverét. Valóságos párbajt vívtak, melyet mindenki feszülten figyelt, hiszen nem volt forgatókönyv, ami előírt volna időtartamot, vagy esetleg más körülményt. Végül Oswald szúrt, Yuri pedig rosszul mozdult és a hideg penge a hasában landolt. Piros vére kiserkent és megszínezte a fémet. Fellépő ruhája teljesen elázott egy pillanat alatt és a fájdalom hullámokban átjárta a testét. Izmai elernyedtek és nem tudott tovább talpon maradni. 20 méter zuhanás után hatalmas puffanással ért földet az élettelen test. A közönség tapsolt és ujjongott örömében, mivel ilyen nagyszerű jelenetet még sohasem láttak és csak akkor döbbentek rá a helyzet súlyára mikor Sora sikolyai átjárták a teret:

- YURI!!! Istenem!!! Hallasz engem? Szólalj meg kérlek!- zokogta a lány. A reflektorok lekapcsolódtak és a vaksötétben zúgolódni kezdett a tömeg.

Leon kezében még mindig ott volt a kard, ami kicsúszott társa testéből és amit vörösre festett a friss vér. Teljesen megbénult és csak az ébresztette fel, hogy ujjai lassan elengedték a markolatot és halk csörrenéssel ért talajt a fém. Azonnal leugrott a trapézról ő is, de a korom sötétben nem sikerült valami jól az érkezés és az egyik lába megsérült. Talpai égtek és elviselhetetlen fájdalom tört rá. Azonban ijedtsége sokkal erősebb volt. Bicegve bár, de futott a kijárat felé. Hallotta maga mögött Kalos hangját, amint ezt mondja embereinek:

- Azonnal találjátok meg nekem Leon Oswaldot!

A menekülő férfi végre kiért a kivilágított hídra. Odakint szakadt az eső és a tenger dühös hullámokat vetett. Nem volt más út a menekülésre…

- Ott van!- kiáltotta Ken a kapuból. Leon akkor már a korlát mellett ált és a zavaros, kavargó vizet nézte. Azután felemelte tekintetét, melyben furcsa megbánás ült, de csak ennyit mondott:

- Ég veletek!- és levetette magát a korlátról, s hangos csobbanással eltűnt a dühöngő tenger habjai közt.

- Hívjátok a mentőket és a rendőrséget!- üvöltött Ken.

- Már Kalos értesítette őket! Perceken belül itt lesznek!- jött a válasz.

- Itt már nincs mit tenni. Siessünk be!

Sora zokogva próbálta ébren tartani Yurit nehogy az elveszítse az eszméletét. A mentők szerencsére hamar megérkeztek és biztonságban elszállították a sérültet a helyszínről. Leont viszont csak a vihar elvonultával kezdhetik el keresni, mivel ilyen erős hullámzás mellett a mentőcsapatok sem lennének biztonságban. A Társulat pillanatnyilag ott állt egy haldokló, egy feltehetően halott és egy lelkileg összetört sztárral. A történtek ellenére a közönség higgadtan hagyta el a nézőteret, bár néhány pletyka rögtön szárnyra kapott. Mikor Sora végre összeszedte magát és megnyugodott beültek Caty autójába és elindultak a kórház felé. Az emésztő csendet a lány törte meg:

- Ez már megint az én hibám! Ha nem erőltetem ezt a rendezés nélküli darabot, biztos nem történik ilyen baleset.

- Baleset? Ez szabályos gyilkosság volt!- kiáltotta Mia aki szintén az autóban utazott.

- Nem Leon sohasem tenne ilyet, annál ő sokkal többre tartja a büszkeségét és becsületét, minthogy így oldjon meg egy konfliktust. És szerintem Sorát is többre tartja mintsem hogy az érzéseibe taposson…- mondta hűvösen Layla, de szavai újra csendet szültek, hiszen igaza volt. A városi klinika nem volt túl messze, de az eső, a forgalom és a lámpák agyban akadályozták őket a haladásban. Amint odaértek rohantak is a sürgősségire, ahol társukat már ellátták és elkülönítették erre az éjszakára. Sajnos megsérült a gyomra és a beleinek egy része is és még kulcscsont törést is szenvedett. Egyenlőre még eszméletlen de nincs életveszélyben. A vihar még mindig tombolt, így egyre csak nőt annak az esélye, hogy Leon már élve nem kerül elő, ami tovább rontott az amúgy is gyászos hangulaton. Sora álmából rémálom lett, mely legbelül bűntudattal is párosult, hiszen ahelyett, hogy újabb sikert hozott volna rombadöntött mindent. Csak magát okolhatta, hiszen végül is az ő hibája, de ő is csak ember nem tökéletes…

 A reggeli nap melegen sütötte meg a nyugodt tengervizet. Egy apró alak hánykolódott a felszínén nem messze a parttól. Szemei zárva voltak és ki tudja lélegzett e még, vagy már csak a hullámok vetették ide-oda. Hosszú, fehér haja lebegett szerte szét és a ruháit is letépte róla a víz. Lassan mintha ébredezni kezdett volna, de rögtön köhögni kezdett amitől a száján és az orrán víz tört elő. Gyorsan kapkodott a levegő után, de aztán kezdett jobban lenni és résnyire nyílt szemekkel vizsgálta a környéket, de minden ereje elhagyta és a tenger kegyeire kellett hagyatkoznia. Leon elméje zavarodott volt és érzelmei fojtogatták torkát. Nem tudott emlékezni, pedig érezte az árnyékfoltot a múltjában. Miközben a víz tetején lebegett mintha fülébe zengett volna valami női hang amint sírva sikítozik a némaságban aztán mint a valami borzasztó súly szakadt rá minden emlék és sötét érzelem. Valószínűleg megölt egy embert és gyáván elfutott a felelősség elől. Ezek után hogy fognak az emberek rá nézni? Mint egy hidegvérű gyilkosra, vagy talán rosszabb… Nem is merte tovább gondolni, ráadásul a feje a köves partperemen koppant. Szerencséje nem hagyta el és kivetődött. Nagy nehézségek árán kivonszolta magát egy alacsonyabb szakaszon majd elterült a földön. A napsugarak melegét szívta magába, hogy valamelyest felmelegítse átfagyott testét. Erőtartalékai a végleges kimerülés jeleit mutatták. Azonban meg akarta tudni hol ért partot, így megmarkolta a puha pázsitot ami a tenyerei alatt lapultak, s felült. Miközben körülkémlelt észrevette, hogy egy korlát van tőle egy karnyújtásnyira, a mögött pedig egy játszótér terült el. A környék rémlett valahonnan számára, majd rájött, hogy az egyetlen barátja ebben a városrészben lakik. Még akkor ismerte meg, mikor még annak idején a kórházban lábadozott. Természetesen a barátja az őt kezelő orvos volt, így ha eljutna odáig elkerülhetné, hogy esetleg tovább romoljon az állapota ráadásul még menedéket is találhatna. Először négykézlábra állt, majd óvatosan elemelkedett a földtől. Nedves ruhadarabjait összehúzta magán és araszolva elindult. Haja az arcához tapadt és eltakarta azt az idegen pillantások elől. A járdán az emberek szánalommal néztek rá és undorodva fordították el a fejüket. Szerencsére hamar megtalálta azt a kapualjat, amit keresett. Remegő kezeivel alig tudta beütni a megfelelő kódszámot a kaputelefonba. Egy erős férfi hang szólt bele.

- Tessék ki az?

- Itt Leon Oswald…- de többet már nem tudott mondani, mert lábai megadták magukat és a falnak dőlve lassan összeroskadt a teste.

- Leon ott vagy? Hallasz? Kérlek válaszolj!- rövid várakozás után lecsapta a telefont. Egy perc sem telt bele, nyílt az ajtó és egy középkorú, magas, széles vállú férfi lépett ki rajt.

- Jesszusom, hogy nézel ki? Mi történt veled?- szörnyülködött, aztán lehajolt barátjához, kinek tekintete üres volt, de úgy tűnt még  eszméleténél volt. Gyengéden megtapogatta az arcát és kezeit, aztán felsegítette a talajról.

- És nekünk ilyenkor romlik el a liftünk! És mi a fenéért lakok én az 5. emeleten?- bosszankodott az orvos, miközben Leont vonszolta fel a meredek lépcsőkön. Oswald hamar ágyba került, miután lekerültek nedves ruhái. Az orvos óvatosan megvizsgálta, de nem talált semmilyen nagyobb rendellenességet, csak egy kicsit kihűlt. Viszont a jobb lábát be kellett kötni, mert a lábszára és bokája csúnyán bedagadt. Azt hitte a sérült alszik, ezért nagyon megijedt, mikor az megszólalt:

- Itsuki, meg kell ígérned valamit!- suttogta a férfi.- Nem beszélhetsz senkinek a hollétemről! Senki sem tudhatja, hogy nálad vagyok!

- De miért nem? Valami rosszba keveredtél?

- Az most nem fontos… Kérlek ígérd meg!

- Jól van hallgatok, de most pihenj.- nyugtatta meg barátja lelkét a doktor.- Nemsokára mennem kell dolgozni. Hagyok neked pár fájdalomcsillapítót, mert csak reggel jövök.- mondta Itsuki és tengerkék szemeit kedvesen Leon szemeire tapasztotta, melyek lassan bezáródtak. Nagyot sóhajtott az orvos, majd összeszedte kellékeit és elindult a kórházba. Az mentette mag barátja életét, hogy ma délutánra s éjszakára colt beosztva, de már nagyon kíváncsi volt, hogy mit követhetett el egy artista, amiért bujkálnia kell.