|
Fuss, menekülj...... de még nézz vissza
Lumiere 2007.07.18. 17:33
A napok teltek és én elcsendesedtem. Teljesen elhidegültem a nagyvilágtól, egyedül szinte már csak Leonnal kommunikáltam. Volt olyan is hogy hívtak a színpadtól, de én csak az ágyból, szorosan a térdemet ölelve reszketve néztem a csörgő telefont.
A napok teltek és én elcsendesedtem. Teljesen elhidegültem a nagyvilágtól, egyedül szinte már csak Leonnal kommunikáltam. Volt olyan is hogy hívtak a színpadtól, de én csak az ágyból, szorosan a térdemet ölelve reszketve néztem a csörgő telefont. Minden este lejártam a sírhoz de Sophie nem jött elő. A hóvirág még teljes színébe pompázik de már egy kicsit hervad... Megijedtem egyből urrá lett rajtam a pánik. Azon a hajnalon rohantam egyből haza.. Leonhoz. Mivel keveset ettem de többet mozogtam lefogytam. Hatalmas karikák nőttek a szemeim alá, nyúzott voltam, néhanapján még kicsit ápolatlan is. Leon egyre gyanakvóbb lett. A naptárát kidobta, törölte minden létező programját és minden figyelmét rám fordította. Volt hogy elbújtam a hatalmas ágyunkba és nem akartam felkelni csak feküdni és a takaró alá elbújni akár egy 2 éves kisgyerek aki fél a nagyvilágtól. Én is féltem de miért?! Miért féltem ennyire? Miért félek ennyire ha rezzenéstelenül tudom hogy szeretem? Vagy már talán.... mégsem? Nem! Az nem lehet! Én szeretem Leont és Ő is engem! Engem és senki mást! Könnyek szöktek a szemembe én meg mégjobban összehúztam magamat. Folytak a könnyeim. Voltaképpen magam sem tudom miért csinálok ebből az egészből ekkora ügyet. Ez egy kapcsolat. Ő és én. Együtt vagyunk és megvan mindenünk. Szerelem, boldogság, szex, pénz, sikeres karrier erre vágyik minden fiatal. De ez nem csak egy kapcsolat... Ez több annál. Még sose szerettem ennyire valakit mint őt. Ő jelenti az életem. Akkor miért félek ennyire? Sophie... Teljesen megváltoztattál. Félek attól hogy Leon elhagy de ha továbbra is így viselkedem akkor biztos hogy ezt fogja tenni. Most sajnos el kellet mennie mert le mondja az összes létező műsorát amibe csak szerepel és én most is otthon gubbasztottam a háloszoba sarkába. Vacogtam, féltem és sírtam. Majd előre borultam és teljes erőmből ütni kezdtem a földet. Ordítottam teljes szívemből. Ordítottam ahogy csak bírtam közbe pedig folyamatasan sírtam...
Mikor már alig láttam mert úgy meg voltak dagadva a szemeim a sírástól és amikor már a kezem is kék volt abbahagytam a püfölést. A hangom kapart... teljesen kiszáradt a torkom. Ekkor felpattantam, kinyitottam régi rózsaszín bőröndömet és minden cuccomat el kezdtem belé dobálni. Széttúrva az összehajtottakat és hatalmas kuplejárt csináva. Ahogy téptem ki a ruháimat a szekrényből, vele együtt és hatalmas ferfordulát csináltam az egész házba. Ha ezt Leon meglátja lecsavarja a fejemet... vagyis csak lecsavarná mert addigra nem leszek itt.... Istenem Leon! Magamra kaptam valami normális ruhát majd a fürdőbe rohantam. A hajkefével téptem a hajamat hogy valami normális formát adjon majd jéghideg vízzel szétdörzsöltem az arcom. Borzalmasan festettem.... Bementem a hálóba majd rádőltem még egyszer a puha ágyra. Éreztem az illatot. Leon mély, férfias kesernyés hideg illatát. Az orrom egyből kitisztult hirtelen újra kaptam levegőt. Felkeltem majd az ajtó felé vettem az irányt. Út közbe belekaptam a bőröndömbe ami most jóval nagyobb volt mint szokott mivel nem rendesen raktam bele a ruhákat de most ez érdekelt a legkevésbé. Utoljára hátranéztem. Leon nem fogja el hinni hogy ezt tettem vele de nem megy. ÍGY nem... kinyitottam az ajtót és hátra estem úgy megijedtem. Sophie állt.. vagyis inkább lebegett a föld felett úgy 5 centivel de lényeg hogy ő állt előttem. Szépvágású arca fájdalmat tükrözött, a ruhája szakadt volt és haja kócosan, elvékonyodva állt. Tiszta seb volt mindene .. dehisz ő már egyszer... hogy lehet ez?
- Sophie? - kérdeztem nem kevés kíváncsisággal a hangomba. - Sora... - nyögte majd el kezdett dőlni előre. Elájult. Reflexből értekaptam. Először azt hittem tovább fog esni a kezemen de nem! Elkaptam és bevittem a szobába. Leraktam az ágyra áés leültem mellé. Minden lélegzetvételét figyeltem. De már nem lélegzett és ez nagyon megijesztett. De ekkor leesett hogy ő már nem fog lélegezni... ő már... nem... Nem bírtam mellőle felállni... Egyszerűen megmozdulni se tudtam mellőle.... Sophie kelj fel! Könyörögtem magamnak! - Fennt vagyok.. Sora... - majd rámtekintett fájdalmas szemeivel. - Sophie.. te... aggódóm érted... mi van veled? Sophie! - istenem Sophie.... Istenem segíts! - Sora... Sora itt vagyok! Segítek. - Sophie! MI VAN VELED? Miért nézel így ki? Hogy kerülsz ide? Mért nem jöttél elő soha amikor lennt voltam? Már nem számítok neked? Sophie válaszolj! - előtörtek a könnyeim. Úgy éreztem a lelkem darabkákra hullott... Istenem miért néz így ki? Kérlek uram gyógyítsd meg ! Hogy kerül ide de legfőképp mért néz rám ilyen fájdalmasan? - Miért nézek rád ilyen fájdalmasan? Te még nem vetted észre Sora? - kérdezte. Szemében könnycseppek jelentek meg majd azok szépen lefolytak az arcán. - Igen miért na de... honnan tudtad hogy ezt gondoltam? Sophie?! - megállt bennem az ütőér. Hallja a gondolataimat? - Igen Sora hallom. - majd rámmosolygott. - De... - Sora hiszen nem vetted észre? Én, a hóvirág, te és az én külsőm? Én vagyok most a te lelked. Benned élek és vigyázok rád. De ahogy te kezdesz egyre összetörni én is úgy török egyre jobban össze. Sajnos nincs már annyi erőm se hogy irányítsalak mert olyannyira félsz hogy nem bírod és ezt nem csak a lelked, hanem a tested is megszenvedi. Minden fájdalmadat érzem, minden gondolatodat hallom és minden érzésedet látom. Sajnos a félelem kezd rajtad teljesen eluralkodni! - Sophie... - most végre mosolyogtam és sírtam is ... de csak legbelül... - De miért nem jelentél meg? Olyan sokszor szükségem volt rád mégsem jöttél elő! És még te nevezed magad az én lelkemnek? Jóhogymár nem egyből a lelkiismeretmen adod ki magad.
Tudtam hogy nagyon bunkó voltam de nem nagyon érdekelt most. Hirtelen minden annyira gyorsan jött. Elmegyek de megjelenik Sophie tiszta sebesen meg megviselten erre most a lelkemnek adja ki magát.. Hát ez....
- Sajnálom Sora. Akárhogy is látszik és akármilyen hihetetlennek is tűnik ez az igazság. Nem hazudok Sora! Esküszöm. Én csak azért nézek ki így mert a te lelked, vagy ahogy te fejezted ki magad a lelkiismereted összeomlik. Méghozzá egyre jobban. Sora a Hóvirág! Az is téged szimbolizál! Ne add fel kérlek... Ilyen.... - egyre nehezebben beszélt... -Sophie?... - Ilyen könnyen feladod... feladod... - Sophie! - kezdtem komolyan megrémülni. A teste rángatózott és látni lehetett rajta a tömény fájdalmat. Istnem... miattam szenved ennyit! - feladod... - Mit Sophie mit adok fel? - kérdeztem... - Leont? - végre kimondta de szinte rögtön utána láttam a szemébe ahogy lepereg előtte a halála. Az autó... a lámpa és egy fiatal szürke hajú férfi aki félti a húgát majd megtörténik a baleset.... Sophie hirtelen a fejéhez kapott majd hallottam a velőtrázóan fájdalmas sikolyát. Végignéztem azt ahogy szenved. Borzalmas volt. Sikított és szenvedett. Minden fájdalma, ráadásul még az én fájdalmaimat is érezte. Sophie...
Ekkor Sophie utoljára rám nézett szemeiből patakként folyt a könny. Reménykedve nézett rám. - Sora... Majd eltűnt.... - Sophie! Sophie! Sophieee!!!! - Kiáltottam de addigra már teljesen eltűnt. - Sora te miért kiabálsz? Leon állt az ajtóban....
| |