A csend. Csodás is, és félelmetes is. A csend csodás, mikor szerelmeddel csak ketten vagytok, és csodáljátok egymást, de félelmetes mikor csak egyedül vagy üresen, egy ágyban, a sötétben, a kedvesed, szerelmed nélkül. A csend őrjítő és mámorító. Őrjítő amikor pároddal éppen veszekedtetek, vagy valami más közrejátszott, és olyankor köztetek ottvan az a kínos csönd. Az a csönd, ami már idegesítő. Viszont nincs is annál szebb, mikor kedvesed éppen hazajön hajnalba egy messzi útról, bebújik melléd az ágyba, abban a teljes csöndben és magához ölel. Csendben vagytok, meg se szólaltok, mégis így fejezitek ki egymásnak: Igen, nagyon hiányoztál!

Mikor kinyitottam a szemeimet, bántotta a szemeimet az a hirtelen beáradt napfény, a szembelévő félszobát betöltő átlátszó ablakon. Gyorsan visszazártam a szemem de így meg nem láttam semmit. Újra erőtt vettem magamon és kinyitottam. Még mindig világos volt, de már a szemem kezdett hozzászokni a fénymennyiséghez. Oldalra fordítottam, de valami megállította a mozdulatomat, így az csak félig sikerült. Feljebb néztem és immáron megint elvesztem annak a szemérmetlenül helyes, francia pasasnak a tekintetébe. Nem tudom mi kényszerített arra, de az a valami mégiscsak arra kényszerített hogy megcsókoljam. Feljebb húzódtam rajta, és megcsókoltam. Ő visszacsókolt. Ekkor hirtelen bevillant egy kép a fejembe. Yuri! Megszakítottam a csókot és elhúzódtam Leontól. Talán nem kellet volna ezt tennem, mert Leon utánam kapott és fejemet maga felé fordította. Így megint sikerült elvesznem a tekintetébe, csak az volt az egyetlen bökkenő de mégis nagy bökkenő hogy csupa könny volt a szemem. Azokat pedig nem lehet sec-perc alatt eltűntetni. Hiába törölném le őket, egyszerűen piros lenne a szemem. Nem jó ez így... nincs menekvés. Leon mindjárt felteszi a kérdést hogy mibaj nekem meg akaratlanul is válaszolnom kell rá. Pompás....

- Utálom a kínos csöndet. Egyszerűen a hátamon feláll a szőr ha csend van. De nem akármilyen csend, hanem ez a fajta csend. Te se szólalsz meg, és én se. Ráadásul most még sírsz is. Sora tudom azt várod hogy feltegyem azt a kérdést. Mi baj Sora? De nem teszem fel, ugyanis tudom mi a bajod. Yuri jutott az eszedbe. Hogy megcsaltad. Ugye?

Bólintás.

- És sajnálod? Sajnálod hogy ez történt? Megbántad a történteket? Ez nem varázsvilág Sora. Ha meg is bántad, nem tudom neked visszafordítani az idő kerekét. Nem vagyok képes csodákra. De ha viszont sajnálod ami történt, akkor minek jöttél ide? Ide hozzám? Végülis gondolhattad volna hogy ez lesz! És gondoltam, vagyis nem gondoltam hanem tudtam, hogy utánam fogsz jönni. Ismerlek kicsiszívem ( ezt a meglepett arcomra mondta ). Tudtam hogy utánam jössz főleg azok után ami az esküvőn történt. Majdnem felfaltuk egymást, de nem tehettük. Sajnálom Sora hogy nem jöttünk rá hamarabb, de az élet nem habostorta. Nem lehet lenyalni csak a habot, és a nem finom részeket félrerakni, esetleg kidobni a kukába. Ajj kicsiszívem. Itt ülsz előttem egyszál takaróba, az arcodra rászáradtak a könnyek, de mégis folyamatosan folynak, mert túl őszinték a szavaim, melyek ridegen hatolnak be a füledbe. Ezért ráz ki a hideg, ezért nézel rám fájdalmasan.

Igaza volt. Miközben beszélt, kirázott a hideg. De igaza volt, ez nem vitás. Az élet nem habostorta.... igaza van. De ha olyan hidegen cseng a hangja, akkor meg miért van az a hatalmas tűz a szemébe? Utoljára talán akkor láttam ezt a tüzet amikor Yurival harcoltak a színpadon. Ekkor is hatalmasat dobbant a szívem. A színpad. Már régóta nem látom Fantomot. Minden hülyesége és perverzése ellenére hiányzik! Az esküvő óta nem látom Fantomot. Összeomlottam. Teljes volt a káosz bennem, teljes volt a csend. Megint olvasott a gondolataimban, vagy inkább... a szívembe?

- Nem látod Fantomot? Ne hűlj ki Sora. Az én szívem kihűlt, a tied még nem hűlhet ki. Égnie, sőt! Lángolnia kell a szívednek! Ha feladod, kihűl, megfagy és talán, örökre megáll körülötte az idő, úgy ahogy velem történt. Sophie elvesztése után, elzárkóztam. Magányba és munkába folytottam a bánatom, aminek az eredménye ez lett. Kihűlt a szívem, megáltt körültöttem az idő. Azt se tudtam már hogy hány éves vagyok, mi történik velem. Elragadott a sok fellépés, és akkor hívott Kalos oda a Kaleidohoz, ahol megismerkedtem veled. Nem hajoltál meg előttem. Nem hódoltál be nekem, ez idegesített. Mayt könnyen magammellé csatoltam, azzal nem volt gond, de te... te nem hajtottál fejet nekem. Küzdöttél ellenem nem érdekelt mibe is került az. És mit hozott a sors? Veled szerepeltem, te lettél a partnerem. Felismertem az igazi mivoltodat, megláttam benned azt, amit még Sophieba se láttam meg. Ő is melegszívű volt mint te. Ő is a színpadért élt s halt. Ám az esküvőn megláttam benned a szerelmet, amivel annyira megolvasztottál hogy úgy éreztem menekülnöm kellet vagy elolvadok. És most utánam jöttél én meg éltem a lehetősségel és leolvasztottam azt a megkezdett jégcsapdarabkát, ami újra nőtt, és kezdte újra átszúrni talán nem is a szívemet, hanem a lelkemet. Megváltoztattál Sora. Jóirányba.

A szavai már végkép letaglóztak. Megváltoztattam? Nekem? Csak nekem sikerült megváltoztatnom. Senki másnak de ő is megváltoztatott. A munkakapcsolat, vagy csupán egyszerűen csillapítani való vágyak. Áhhh egyik se volt a tegnap este. Nem. Belátom. Nem harcolok többé magam ellen. Szerelmes vagyok a francia halálistenbe. Szerelmes vagyok Leon Oswaldba. De ami a legcsodálatosabb, hogy ő is szerelmes belém. Felmelegíttem a szívét, viszont amíg távol voltunk egymástól, az én szívem kihűlt.

Csodák? Vagy csodának tartani az idő visszaforgatását? Eszembe sincs! Felmelegítette a szívem. Újra magam voltam. Az egész napot az ágyba töltöttük. Én kisírtam a szemem a vállán, ő pedig lágyan, gyengéden de némán vígasztalt. Addig vígasztalt amíg álomba nem sírtam magam. Majd a nagy csendbe amit csak az én szuszogásom tört meg, ő is elaludt. Élveztük a csendet ami körülvett minket. Ez a csend nekünk szólt. Neki és nekem....