Én még mindig ott álltam az ajtóban, inkább szerelemre éhesen mint nőisenen. Egyik kezem az egyik ajtófélfának volt támaszva és arra dőltem rá a testsúlyommal, a jobb lábam pedig behajlítottam. Leon még mindig nem nézett rám. Felállt, majd elindult felém. Mikor odaért elém, alig 5 centi volt közöttünk, és ekkor felhajtotta a fejét, és én 1 év útán újra belenézhettem abba gyönyörű ezüstszürke szemeibe. De azok most nem vidámsággal, hanem szomorúsággal, és magánnyal voltak telve. Mintha egy rossz dolog után nézne így rá, és bocsánatért esedezne. De a szomorúság mögött, ott mélyen ott égett a tűz, ami az Angyalok tánca óta ott volt a szemébe, a szenvedély.

A következő pillanatban magához rántott és megcsókolt, majd a karjaiba zárt. Fogságba estem. Leon karjai annyira bezártak, mint egy ketrecbe csalt madárkát. De nem bántam. Túl jó volt ahhoz hogy megpróbáljak megszökni a ketrecemből. Eszembe sincs! Ki vagyok téve a veszélynek, ez aztán már vérpezsdítő. Leon csókja maga volt a tökély. Ahogy nyelveink csatákat vívtak, az már nem tökély, hanem maga volt a mennyország. Mindketten kitartóan harcoltunk egymás ellen, de egyikünk sem adta fel. Majd éreztem, a talaj eltűnik a lábaim alól, és Leon ölében vagyok. A következő pillanatban már az ágyban feküdtem, rajtam pedig a francia pasas, aki elrabolta a szívem, a testem és a lelkem. Képtelen voltam neki ellen állni, túl csábító, és szenvedélyes volt ahhoz, Éreztem rajta a kitörő vágyat, ami oly sok évig elfolytva élt benne, és most készül kitörni belőle ám visszafogta magát. Csak szépen fokozatosan hagyta hogy a vágy elvakítsa, nehogy fájdalmat, netalántán sérülést okozzon nekem. Imádom...

Két csók közbe próbáltuk lerángatni egymásról a ruhát. Lerángatni, de mégsem tépni. Csókolni, és nem harapni. Szeretni és nem bántani. Leon Oswald. Nem ez nem a halálisten volt, hanem Leon. Nem bántott, pedig megtehette volna. Tönkretehetett volna, de nem tette. Beletiporhatott volna a lelkembe, agyontaposhatott volna, de nem tette. Hosszú, ezüst haja beterítette nagy és izmos hátát, és egy kis része le is lógott az ágyra. Az ágyra amiben elvesztünk. Ő is, és én is. Elvesztünk a selyem takaróba, és a szenvedélybe. A csoda ami minket körülvett, talán nem is a sok éven át elfolytott szenvedély volt, hanem a csoda, másnéven a szerelem. Én hiába voltam férjnél, Yurinál sosem éreztem ezt a szenvedélyt. Mikor Leon belémhatolt, felpattantak a szemeim és sikoltottam a gyönyörtől. Minden mozdulata a gyönyör megtestesülése volt számomra. Yurinál csak élveztem az együttlétet. Talán nem is vagyok belé szerelmes? Akkor miért mentem hozzá? Nem tudom. Nem is gondolkodhattam ezen sokáig mert Leon elvette az eszemet. A mozgása, a lélegzése, a teste, mindene izgatott. Minden izgatott ami csak Leon volt. Amikor belecsókolt a nyakamba, összerezentem. Minden csókja célba talált. Mikor a szemembe nézett meg kellett hogy csókoljam. Mikor belefúrta a fejét a hajamba, simogatnom kellet. Minden mozdulatunk megint, tökéletes összhangban volt. Most is repültünk, csak nem a trapézon. Repültünk, de nem a színpadon. Repültünk, de nem jelmezben. Repültünk, a szerelemben. A vágy mindkettőnkön eluralkodott. Semelyikünket nem érdekelte semmi más, csak a másik. Egymásnak éltünk ezen az éjszakán. Őt sem érdekelte hogy tilosban jártunk pedig kivolt írva: VESZÉLY!

Az este amit együtt töltöttünk, maga volt a megszemélyesített csoda. A repülés, a szerelem, az élvezet. Akár egy mesében ahol a főhös és a főhősnő szerelmesek lesznek, de nem találkozhatnak. Vagy azért mert nem lehet hogy találkozzanak, vagy azért, mert van egy harmadik személy... Jelenesetben nálunk ez volt a bökkenő. Ez a személy volt az én férjem, Yuri Killian. Mikor megházasodtam, nem vettem fel a Killian nevet. Nem szólítottak Mrs. Killiannak hanem Sora Naegino maradtam. Nem bántam meg a döntésem. De itt reggel, mikor már csillapodtak rakoncátlan vágyaink meglepve ébredtem mikor kimentem egy pohár teáért. A földön egy levél állt. Odamentem, hogy odavigyem Leonnak a levelet, épp ezért voltam meglepve mikor láttam hogy nekem van címezve...

Bementem a nappaliba egy ollóért, amivel felnyithatom a boritékot. Mikor ez a művelet megvolt, visszamentem az ágyba, az ágytámlának vetettem a hátam, és Leon azonnal az ölembe hajtotta a fejét. Szétnyitottam a levelet, és azonnal felismertem az írást. Az én kedves férjem, Yuri írta.

Drága Sora!

Kicsit meglepődtem mikor megtudtam Kalostól hogy elutaztál Japánba. Bár őszintén szólva nem értem, hogy mióta került Japán, Franciaország helyére. Hazudtál Sora. Kalos elszólta magát. Azt mondta hogy Franciaországba mentél a szüleidhez. Én úgy tudtam a szüleid Japánban élnek édesem. De ez most lényegtelen. Ha jól tudom Leon Oswald most nem Franciaországban dorombol hanem valahol máshol, így nem kell félnem attól hogy netalántán elakarna csábítani tőlem. Azért megölném. Nem megyek utánad, megbízom benned, mert tudom te nem tudnál félrelépni hiszen szertesz. Ezért is jöttél hozzám. Épp ezért hát Drága egyetlen szerelmem, további kellemes pihenést kívánok. Nagyon hiányzol! Szeretlek ,  Yuri.

Miután elolvastam a levelet, az ajkamba haraptam. Ostoba Kalos! Gondoltam. Hogy lehet ennyire együgyű? Lényegtelen. Yuri úgy tudja Leon nincs itt. De akkor hogy került ide a levél Leon házához? Nekem van címezve, az én hotelszobámhoz. De akkor? Ránéztem Leonra. Ő még aludt. Olyan édes volt, ahogy így békésen, gondok nélkül álmodott. Összehajtottam a levelet, majd letettem az éjjeli szekrényre. Elgondolkodtam....

A nagy és hűséges Sora Naegino aki férjnél van, megjegyzem férjnél van már az első nap lefeküdt Leon Oswaldal, egykori de mégis örökpartnerével. Újra repült és vele. Pedig érezte, Leon hiába itt meg egy pohár whiskyt az alkohol itt most nem volt benyomással. Csak mi voltunk éjszaka, csak én meg ő. Nem bántam meg hogy lefeküdtem vele. Mindketten repültünk. Egymás karjaiba. Újra ránéztem, gondolkoztam még egy kicsit, majd engem is elnyomott újra az álom, és olyan világokba jártam, ami csak az enyém amit csak én láthatok. Talán még Leon...