|
1. fejezet (Nem anime)
Demonshadow 2007.07.10. 21:36
Egy teljesen átlagos lány voltam. Nekem is megvoltak a kamaszkori lázadásaim; a tanulással, családdal kapcsolatos problémáim és az úgynevezett, szerelmi gondjaim.
Egy teljesen átlagos lány voltam. Nekem is megvoltak a kamaszkori lázadásaim; a tanulással, családdal kapcsolatos problémáim és az úgynevezett, szerelmi gondjaim. Ezek mindennapos dolgok, ezeket minden tinédzser átéli. De az én életem megváltozott. Hirtelen és nagy irányba. Az ember nem is gondolná, hogy ilyesmi lehetséges. Pedig mégis... A nevem Hikari Mia. Mikor minden a feje tetejére állt, még csak 16 éves voltam. Egy prágai gimnáziumba jártam. Minden reggelem ugyanúgy kezdődött. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, beágyaztam, felöltöztem rendbe szedtem magamat, majd lementem a földszintre megreggelizni. A családom kész katasztrófa… Mivel anyám japán származású, be akarja tartani az ottani ősi hagyományokat. Apám cseh származású, tiszteletben tartja az anyám által fölhozott összes hagyományt és szigorúan be is tartatja a család összes tagjával, azaz főleg velem meg a húgommal. A húgom mindössze 9 éves. Nagyon eleven kislány, szeret segíteni a házimunkában és iszonyú rendes velem. Nálunk szerencsére meg van az a bizonyos testvéri szeretet. Sose szerettem a reggeliket. Apám mindig egy valamiről beszélt, illetve egy valakiről. Az ősi japánban ugyanis a családfők, azaz az anya és az apa választott a gyermekeiknek jövendőbeli férjet vagy feleséget. Nekem már egészen kicsi gyerekkoromban kiválasztottak egy fiút, akivel majd 18 éves korom után le kell éljem az egész életemet. Nincs más választásom és ebbe sajnos semmi beleszólási jogom nincs. A jövendőbeli férjem – aki remélem nem lesz az – családjában szintén betartatják a japán hagyományokat, ott ugyanis mindkét szülő japán származású, csak a folytonos polgárháborúk miatt menekülni kényszerültek Európába. Nagyon jómódú család és nem is kell mondjam, eléggé jól élnek, nem szenvednek hiányt semmiben. Csak ha nem a barátokban. Igen ellenséges egy család, annyi Szent… Ez a reggel is ugyanolyan volt, mint a többi. Szokás szerint megterítettem az asztalt, kivittem a reggelit és nekiláttunk enni. Már kezdtem azt hinni, hogy ma nem lesz veszekedés, de… - Holnap találkozni fogsz a jövendőbeli férjeddel, Kohakuval. Szokás szerint megint akkor mondta ezt, mikor a teámat szürcsölgettem, így tehát megint félrenyeltem és köhögni kezdtem. - Hogy mi? – kérdeztem, mintha nem értettem volna az előző mondatát. - Jól értetted. Nem is tudom, minek lepődsz úgy meg minden egyes alkalommal mikor róla beszélek. Hiszen ezt már töviről a hegyikre megbeszéltük. Kohaku lesz a férjed, ezt már gyerekkorodba eldöntöttük anyáddal. Miközben én jól felfújtam magamat, apám higgadtan ette tovább a reggelit. ~ Hogy tud mindig ilyen higgadt maradni?! ~ mérgelődtem magamban. - De apa, Kohaku annyira maradi és olyan tudatlan. Ha valami modern ketyere nevét említeném neki, azt hinné, hogy valami egészen más nyelven beszélek hozzá. Meg annyira szerencsétlen meg félénk. Nem lehetne akkor már egy másik, normális japán család fiújához adni? - Édes lányom, mik nem jutnak az eszedbe! Szerinted mit szólna a családja, ha mégis visszalépnénk? Eléggé rossz fényt vetne a mi családunkra, rettenetes nagy szégyen lenne. És különben is, neked ebbe semmi beleszólási jogod nincs, ezt a szülők feladata eldönteni. Nem akarok ebből még egy vitát. És nekem ne csinálj holnap butaságot, viselkedj normálisan! - Igenis, értettem…- mondtam lehorgasztott fejjel. Sosem értettem, hogy apám miért ennyire szigorú hozzám. Jó-jó megértem, hogy be akarja tartani a japán hagyományokat, na de még ezt is?... Igazságtalan, hogy egy olyan férfihez adnak feleségül, akit nem is szeretek, még csak holnap látom másodszorra. De az első találkozás is szörnyű volt. Kimentünk a kertbe és leültünk a kis tó elé a padra. Mikor nem voltunk éppenséggel csöndben, Kohaku egyvégtében arról beszélt, hogy milyen gyönyörű a mi kertünk, de hogy én vagyok a legszebb virágszál benne… Kicsit unalmas, nem is tudok vele igazán miről beszélni. Még 2 éven van hátra a csodálatod egyedüllétből, aztán a 18. születésnapomra rá pár nappal, már is lesz az esküvő… - Nem vagyok éhes… - mondtam és fölkeltem az asztaltól. - De hiszen nem is ettél szinte semmit. – mondta az anyám, aki eddig síri csöndben ült az asztalnál. - Nem baj. Majd eszem a suliban. Sziasztok! – azzal amilyen gyorsan csak tudtam elrohantam otthonról. Útban az iskola felé magamat csillapítottam, nagyon föl tudott húzni ez az egész jövendőbelis dolog. Semmi mással nem is volt akkor problémám, csakis a családommal. Pár saroknyira a házunktól szokás szerint összefutottam a legjobb barátnőmmel, Angellel. - Szia! Na mi a gond? Látom, hogy megint kicsit feszült a hangulat körülötted... Mesélj! Szerettem Angelt. Nem csoda, hogy ő volt a legjobb barátom. Mindig-mindent megbeszéltünk és segítettünk egymásnak. Angel ahogy csak tudott odafigyelt rám, szeretett meghallgatni, bármilyen problémával is huzakodtam elő és mindig jó tanácsokat adott nekem. - Gondolhatod, szokás szerint ez a jövendőbelis dolog. Már az agyamra megy… 2 év és jön az örök börtön. Miért csinálják ezt velem? - Meg lehet érteni a szüleidet is. Főleg édesanyádat. Japánból jött, japán hagyományok, szeretné betartani őket. Gondolj bele, hogy mi van a zsidóknál. Ott is vannak hagyományok, amiket ha akarod, ha nem muszáj betartanod. Ilyen családba születtél bele, ezt kell szeretni. - Értem, csak igazságtalan. Mert ugye mekkora esély van már arra, hogy pont szerelmes lesz egymásba a fiú és a lány? Szinte semmi. Általában a lány szíve mindig másért dobog. De nem teljesedhet be a szerelme, hiszen egy másik férfi mellett kell leélnie az egész életét, akit egyáltalán nem is szeret. Úgy érzem ez az egész házasság dolog csak egy üzlet és semmi más. Eladnak engem és kész, ennyi… - Ugyan. Gondolj bele, hogy régen mennyien élték le így az életüket. Muszáj volt, hiszen ezt diktálták a hagyományok. És nem panaszkodtak, csak tették a kötelességüket. - De ez most van és nem régen. Már szinte sehol sincs ilyen hagyomány, teljesen értelmetlen. Legjobb lenne, ha ezt végleg elfelejtenék. Ez már úgymond, kiment a divatból. - Teljesen megértelek Téged. Tudom, hogy nagyon rossz ez a helyzet számodra és igazságtalannak is tartod… De tudod mit? Inkább ne is beszéljünk erről, nem akarom, hogy állandóan emiatt rágd magadat. Beszéljünk valami másról! Jut eszembe! Tanultál szerves kémiára?...
| |