Hátat fordítottam az oromzatnak és lementem a toronyból. Útközben elhatároztam, hogy Zelgádisznak szólok először. Szílfil nem akarna elengedni, Linát nem tudom, hogy hogyan reagálná, de Zelgádisz segít, ha tud. Nem tudtam, hogyan fogok azok után a szemébe nézni, de szükségem volt rá. Már egy egész napja nem láttam, és nem tudtam, hogy hol keressem, így lementem a nagyterembe, mert volt egy olyan érzésem, hogy ott fogom őt megtalálni.

Sajnálattal láttam, hogy nem ott volt. Átkutattam miatta az egész kastélyt, de sehol sem találtam. Már majdnem sírva fakadtam, mikor eszembe jutott, hogy talán lehet, hogy a régi várromnál van, hiszen szereti a borút, akkor, pedig azaz egyetlen hely, ahol lehet.

Megszaporáztam a lépteimet, és elindulta arrafelé. Már messziről megpillantottam őt. Ott ült a várfalon, és egy szál rózsát fogott a kezében. Közben feszülten tekintette a távolba, és mikor meglátott, leszállt onnan és elindult felém. Nem tudtam, mit tegyek, megálltam és megvártam, amíg odaér hozzám.

• Saj…

• Amélia hercegnő, kérlek, ne haragudj, amiatt, hogy múltkor olyan tapintatlan voltam veled – és átnyújtotta a rózsát. – meg tudsz bocsátani?

Nem tudtam egy árva mukkot sem szólni, csak elvettem a rózsát, és zavartan bólintottam.

- Én akartam bocsánatot kérni, hogy szívtelennek neveztelek, tévedtem. Elkapott az indulat… - nagy levegőt vettem – hiszen igazad volt. – vártam hogy szóljon, de nem szólt egy szót sem. Aztán leültünk arra a padra, ahol a legutóbb is találkoztunk.

• Talán azért jöttél, mert beszélni szeretnél velem? – tért a lényegre.

• Igen. Az egész kastélyt felkutattam érted.

• Akkor tényleg fontos dolog lehet. Hallgatlak…

• El… elhatároztam, hogy megkeresem a gyógyírt.

Zelgádisz meglepődött, de nem szólt csak feszülten nézett rám. Nem tudtam kiolvasni a szeméből, hogy mit gondol.

• Helyesen teszem? Szerinted jól döntöttem? – hiszen tudtam a választ, mennem kell, akármi is lesz!

• Bárcsak én is veled mehetnék! – elhallgatott – sajnálom, hogy nem tarthatok veled, Rezo a mesterem hivat. Mennem kell, egy hétig leszek távol, különböző szertartásokon veszek majd részt.

Bárcsak velem jöhetne!

• Jól döntöttem? – ismételtem a kérdést. Titkon reméltem, hogy fel tud hozni pár nyomós indokot, hogy miért kéne itthon maradnom, biztonságban.

• Igen, azt hiszem, jól döntöttél csak… - vártam a folytatást, közben sebesen pörgettem az újaim között a rózsát – csak nagyon fogok aggódni.

Örültem, hogy ezt mondja. Tudtam, hogy butaság, de örültem, hogy aggódik értem.

Nem szóltam megint, végül megint ő szólalt meg.

• A varázslók úgy tartják, hogy ha valaki jó célért küzd, meglepően nagy esélye van a sikerre. Azt hiszem, a küldetés rád talál, bármerre is indulsz. Ha eljöhetek a fellegvárból, megkereslek. Meg foglak találni!

De életben leszek e, akkor még, mikor megtalál???

• De azt sem tudom, hogy merre induljak. – kezdtem megint kétségbeesve – talán te tudnál nekem ebben segíteni? Te sokkal többet ismersz a világból, mint én.

• Ez igaz. – elgondolkodott. – na várj csak, van egykét térképem, felmegyek a szobámba értük, mindjárt idehozom őket. – elsétált a szederbokrok mellett aztán méltóságteljesen az égbe emelkedett és eltűnt. Néztem utána egy darabig, végül meguntam, és elkezdtem birizgálni a földet a cipőm orrával. A rózsaszál ott feküdt mellettem a padon. Kedves volt tőle, hogy nekem adta. Tetszett, hogy ilyen lovagias velem. Visszagondoltam arra, mikor először láttam meg őt. Akkor elég ridegnek tűnt, de most már eléggé kiismertem ahhoz, hogy tudjam, egészen megszerettem.

Ha holnap reggel útnak indulok, akkor már csak másfél hetem lesz, hogy megtaláljam a gyógyírt. Na jó, Lina kitartását ismerve szűk két hetem. És mi van, ha nem találom meg addig?

Észre sem vettem, hogy közben Zelgádisz visszatért. Kezében pár megsárgult tekercs volt, a másikban meg egy pici zacskó.

• Ez itt a birodalom térképe, ez a másik meg a Nyugati sivatagé, ahol a sárkányok élnek. Látod… - mutatta, én bólintottam – fel van tüntetve mind a három sárkány tartózkodási helye. És a harmadik pedig… - kiterítette az utolsó pergament is – ez pedig, hát egy kicsit el van maszatolódva, ez meg a hegyeket mutatja, látod? Minden fel van rajta tüntetve, a troll tanyáktól kezdve az apróbb falvakig. Azok ott a Katato hegyet, és a Kilketták hegyvonulatai.

• Köszönöm. – mondtam szívből.

• Sajnálom, hogy csak ennyit tudtam segíteni – elhallgatott aztán folytatta – várj, van még itt valami. – elővette a picike zacskót, és a tenyerébe borította a tartalmát. Csodálkoztam, mikor csak három gyöngyházfényű kavicsot láttam a kezében.

• Mik ezek?

• Tudom, hogy tudsz varázsolni, s ezek amulettek, melyekkel nagyobb varázslatokat is meg tudsz idézni.

• De én csak a fény…

• Igen tudom. De ezek segítségével megnőhet a varázserőd. Tudom, hogy ismered a varázsaltokat, csak nem tudod végre hajtani őket igaz? – bólintottam – ezek arra valók, hogy megnöveljék az erőd, amint azt már előbb említettem. És csak háromszor használhatod, mivel három darab van belőle.

• Értem, és még egyszer nagyon köszönöm, már így is rengeteget segítettél. – nem tudtam, hogy mivel viszonozzam a kedvességét. – megígérem, hogy megtalálom a gyógyírt, és mindent megteszek azért, hogy megmentsem Lina életét.

• Úgy legyen. – mosolyodott el ő is. Felálltam a padról, bókoltam és búcsút intettem neki. Ő viszonozta. A palotába menet még egyszer visszanéztem rá. – mélyen meghajolt, aztán elnyelte azt este.

Útban a szobám felé, rájöttem, hogy Szílfilnek és Filiának nem szólhatok az utamról, mivel kötelességüknek éreznék, hogy tájékoztassák apámat, és a kancellárokat.

De úgy szerettem volna beszámolni nekik róla! Visszatartottam kitörni készülő könnyeimet. Szükségem van a tanácsukra. Szílfil számtalan szörnyekről szóló történetet ismer, ami még a hasznomra is válhat. Filia, nos Filia pedig rengeteg olyan dolgot ismer, hogy ha esetleg megsérülnék, akkor segíteni tudnék magamon ezeknek a képességeknek az ismeretében. Érezni akartam féltő szeretetüket, hogy magammal vihessem az útra.

Úgy gondoltam, apámnak hiába írok levelet, úgysem fog aggódni miattam, nem aggasztotta nagyon a dolog, ha egyik lányával történik valami. Optimista ember volt, mindenkiben csak a jót látta, és mindig csak a jó dolgokban hitt. Hát igen, ez esetben elég naiv is.

Úgy éjfél lehetett, mikor összeszedtem minden erőmet, és elindultam, hogy elmondjam Linának, mire is készülök igazából.

Ahogy beléptem a szobába, Lina az oldalán feküdt, arccal az ajtó felé. Az ablakon beszűrődő holdfényben láttam, hogy nyitva van a szeme. Erőtlenül rám mosolygott.

• Épp rád gondoltam. Azon tűnődtem…

• Azért jöttem, hogy elmondjam – haboztam, alig bírtam ki sírás nélkül, féltem – elmegyek.

• Hova mész? – Igyekezett felülni, de majdnem leesett az ágyról. Oda akartam menni, segíteni neki, de azt mondta, hagyjam, majd ő maga megpróbálja. Pár perc eredménytelen mozgolódás után azonban erőt vett magán és a fájdalmat leküzdve felült. – Így ni. Nos hova mész?

Könnyek peregtek le az arcomon és arra gondoltam, hogy amíg én távol leszek, addig ő meghalhat. Ha nem sietek vissza vége. Talán soha többet nem látom.

• Megkeresem az orvosságodat.

• Neki vágsz az útnak miattam? – hangja remegett. – Ó Amélia!

Csak álltunk egymással szemben. Nem bírtam a szemébe nézni, sőt, rá sem, borzasztó volt így elgyengülve, elszürkülve látni őt.

• Neked több esélyed van, mint apánknak. – szólalt meg hírtelen és kinézett az ablakon. – Te szívvel-lélekkel fogod keresni a gyógyírt, és ez segít majd. – elgondolkozott de egy kis idő múlva felderült az arca. – Vidd magaddal a kardomat! Hasznodra lesz – vállat vont. – én már nem tudom használni.

• Dehogynem! – kiáltottam fel. – Meggyógyulsz és elpusztítod a segítségével az összes gonosztevőt.

• Úgy legyen.

• Merre indulnál, ha neked kellene megkeresned a gyógyírt?

• Mindenfele, mert nekem minden remek kalandnak ígérkezik, de elsősorban a tündéreket keresném meg.

• Hogyan?

• Azt terveztem, hogy elfogok egy sárkányt, és megkérdezem, hogy hol laknak, a tündérek.

Elgondolkodtam, végül bólintottam. Én is így teszek. A szívem remegett, ha arra gondoltam, hogy egy sárkányt kell elfognom ahhoz, hogy megtudjam, hogy merre keressem az ellenszert.

Elbúcsúztam tőle, és kiléptem az oldalamon a kardjával a szobából. Végig mentem a folyosón és arra jutottam, hogy mégis csak el kell mondanom Szílfilnek és Filiának, hogy mire is készülök. Nem tudnák megbocsátani, ha az ő tanácsaik és óvó szavaik nélkül indulnék útnak. Aztán rájöttem, hogy bíznom kell bennük, hogy soha nem szólnának a katonáknak.

Ahogy beértem a szobámba, valaki azonnal feltépte az ajtót. Filia volt az.

• Kisasszony! – a földre rogyott zihálva, azután erőt vett magán, és felállt. – csak… csak nem akart elmenni anélkül, hogy én és…

• Nem, nem akartam. Éppen most akartam hozzád és Szílfilhez indulni, hogy elmondjam, reggel elmegyek, és megkeresem a gyógyírt. Minél gyorsabb leszek, annál hamarabb rálelek a gyógyszerre és Lina annál hamarabb, meggyógyul. Csak rajtam múlik…

• Én segíteni akarok önnek, – egy kis tasakot nyújtott ő is felém – ebben olyan növénynek a magjai vannak, amiket ha a szájába vesz erőt ad, megsokszorozza a kitartását, és ha nem lesz mit ennie, akkor egy ilyennel egész napra kibírja evés nélkül.

• Köszönöm… - nem tudtam neki, hogy meghálálni. Csodálatos ajándék volt ez is.

• De ez még nem minden… - a köpenye zsebéből egy hosszú, fényes anyagot vett elő, és kiterítette. Hatalmas volt, alig látszott, de csodálkozva láttam, hogy a kezei eltűntek alatta. – ezt még önnek akartam adni. Ez egy láthatatlanná tévő köpeny, azt hiszem, hogy nem kell elmondanom, hogy mire való. – bólintottam, és tátott szájjal vettem át a csodát.

• Nagyon köszönöm neked. – meghajoltam. Filia elégedetten nézett rám és olyan arcot vágott, mintha, én adtam volna neki ajándékot. Aztán azt mondta, Szílfil is hamarosan megérkezik.

Elég nyugodtan, és türelmesen viselkedett velem. Odahúzott egy széket a kandalló elé, és leült. Kezeit a tűzhöz tartotta, közben szüntelenül mesélt. Elmesélte, hogy ha megsérülök, hogyan tudom magamat meggyógyítani a leggyorsabban, elmondta, hogy ha megég a bőröm, mit kell tennem, ahhoz, hogy hamar elmúljon. Sokat beszélt és én figyelmesen hallgattam. Néha kitekintettem az ablakon, és volt mikor nem tudtam rá figyelni, csak úgy tettem. Figyeltem, ahogy a baglyok, éjjeli lepkék, és a denevérek ide-oda röpködnek a kastély falain kívül. Aztán az utolsó fél órában ittam a szavait. Minden információt megjegyeztem. Akkor kezdett csak mesélni a különböző szörnyetegről. Mesélt arról, hogy egy sárkánynak a gyenge pontja általában a mellkasa közepén, valamint a fültövében van. Szóval, ha ott ejtek rajta sebet, akkor mindenképp vége. Igen ám, de ha a mellkasán akarok sebet ejteni, alá kell, kerüljek, arról nem is beszélve, hogy a másik esetben fel kell, hogy másszak a fejére, amit persze nem engedne, mert azért a sárkányok sem annyira ostobák.

Úgy fél kettő fele, Szílfil is megérkezett. Egy zsákot hozott magával, sápadt volt.

• Még alig voltunk valamennyit együtt – kezdte. Tudtam, miről beszél, hiszen csak úgy másfél hónapja ismerem… - de ezeket a hasznos dolgokat kegyednek akarom adni, hogy hasznát vehesse az úton.

Törökülésbe leült a szőnyegre, és szépen sorban kirakta a holmikat a zsákból.

Sok-sok holmi volt benne, de köztük is egy ékszeres dobozkaszerűségen akadt meg a szemem.

• Az mi? – kérdeztem, de ő csak legyintett.

• Csak szépen sorjában… - először egy bőrtasakot nyomott a kezembe – ezt kegyed édesapja egyik kancellárja küldi, azt mondta, van benne valamennyi pénz, azért adta, hogy ha kegyednek nem lenne mit ennie, ezzel tud majd fizetni. Némi drágakő is van benne, azt hiszem… - elvettem tőle a tasakot és letettem magam mellé. – ez meg itt, - vett a kezébe egy vékony kis üveget, inkább fiolának látszott – ebben pedig, olyan varázsital van, amit ha bead felség valami másik embernek, vagy valamilyen varázserővel rendelkező lénynek – a tekintetem fürkészte – vagy sárkánynak, akkor az a színtiszta igaza mondja, csakis az igazat. Más szóval ez, igazság szérum. – átvettem azt is tőle, és elkerekedett szemekkel zártam a markomba ezt a kincset. Ha ez nálam lesz, könnyebb lesz kiszednem a sárkányból a gyógyírt. Még két dolog maradt a földön, köztük a dobozka is. – ez itt, mint látja, egy távcső. – bólintottam. Már sejtettem hogy mit akar vele – ez azért van, hogy lássa, mi zajlik itt a palotában. Ha felség belenéz, és akármerre néz, csak azt fogja látni, ami idehaza folyik. Átlát vele falon, földön, élőn… - elhallgatott – ez az én ajándékom önnek. – elmosolyodtam és azt is átvettem. Nagyot ásítottam és elkezdtem laposakat pislogni – Ne, felség bírja még ki egy picit, inkább nézze ezt – végre a dobozt vette a kezébe – ebben varázspor van. Méghozzá olyan por, hogy ha a markába vesz belőle egy keveset és elsuttogja az úti célját, akkor azon nyomban ott terem. – elkerekedett a szemem. Pont erre van szükségem, így pillanatok alatt ott leszek, ahol akarok! – ne siesse el felség. Sajnálattal közlöm önnel, hogy ez a por csupán öt alkalomra elég. Többre nem. Sajnos én is használtam régebben belőle. – elpirult, én megráztam a fejemet.

• Ne sajnálkozz, már így is rengeteget segítettél nekem. Hálás vagyok érte…

• Semmiség. – a készletemet további két elsősegély csomaggal toldotta meg, aztán adott még egy-egy zacskót, amiben gyógyító növénynek a magjai voltak. Ha egyet beveszek belőle, megnő a kitartásom, a bátorságom és nem leszek éhes sem. Ugyanarra a célra szolgált, akárcsak a Filia által adott magok. És azt mondta, hogy vigyem magammal a Fény lovagját olvasgatni, meglássam jót fog tenni. Igaz is, kitudja, mikor veszem majd hasznát.

Addig maradtak a szobában, amíg be nem pakoltam szép sorjában mindent a zsákomba. A kardot is belegyömöszöltem, csak a drágakövekkel ékesített markolata lógott ki a zsák szájából.

• Felség, megígérem, hogy amint Lina kisasszony az egyhetes lázálomba esik, maga után küldöm az egyik galambunkat, és rábízok egy üzenetet, hogy vigye el önnek. Aztán további két galambot küldök még ön után, ezzel jelezve, hogy tisztában legyen vele, mennyi ideje van még hátra…

• Köszönöm a segítségeteket. Reggel már nem találkozunk, amint a nap felkel, azonnal indulni akarok.

Hírtelen csend ült a szobára. Filia a tűzbe meredt, Szílfil még mindig a szőnyegen ült, én meg elnéztem a holdat. Végül Szílfil szólalt meg nagy sokára.

• Merre megy?

Vállat vontam. Zelgádisz azt mondta, a feladat rám talál. Remélem igaza, van, mert azon túl, hogy átmegyek a felvonóhídon, nem láttam a jövőt. Még addig is alig.

Búcsúzásul mind kettejüket megöleltem. Visszaöleltek.

• A sárkányok és a lidércek sok mindent tudnak… - Filia a sok sírástól már szinte csuklott. Szílfil kibontakozott az ölelésből és távolabbról figyelt minket könnytől fátyolos szemekkel. Filia még mindig nem engedett el. - de keressen maga helyett valakit, aki kikérdezi őket. – bólintottam, bár úgy is tudtam, hogy lehetetlent kér tőlem. Ki lenne annyira ostoba, hogy egy sárkánnyal játszik találóskérdésesdit? De ha ő ettől nyugodtabb lesz, akkor engem is megnyugtat az a tudat, hogy mégsem lesznek annyira elkeseredve, mint ahogy azt gondoltam.

• Mi most elmegyünk. – Szílfil átkarolta a még mindig zokogó Filia vállát és kivezette a szobából. – sok szerencsét felség, és várjuk vissza. – intettem, azután becsukta az ajtót. Egy darabig még mindig lehetett hallani Filia zokogását, amíg el nem hallt a néptelen éjszakai folyosókon.

Felsóhajtottam, és ledőltem az ágyamra. Hajnalban indulnom kell. Lehet, hogy ez lesz az utolsó itthon töltött éjszakám, és akkor még édesapámtól sem tudtam elköszönni. Szégyelltem magamat, hogy nem írtam neki, de most már nem volt erőm hozza. Reggel meg indulnom kell, nem fecsérelhetem azzal a drága időmet, hogy leveleket firkálgatok, mikor Lina haldoklik.

Fáztam, ezért betakaróztam.

Hol fogok aludni? Nem állhatok meg a fogadókban, nem tétovázhatok, minduntalan tovább kell majd haladnom, hogy elérjem a nyugati sivatagot. És fölöslegesen meg nem akarom felhasználni a drága varázsport.

Mindenesetre eldöntöttem, hogy a láthatatlanná tévő köpönyeg mindig rajtam lesz. Biztos, ami biztos alapon, hiszen nem akarok meghalni. Ha én meghalok, akkor Lina is. Akkor biztosan a pokolra kerülnék a sok tétovázás miatt.

Úgy bő négy órám lehetett, hajnalig, addig meg aludni akartam. Nem akartam, elaludni és kicsit féltem is, hogy nem ébredek föl idejében, de bíztam magamban és az érzékeimben.

Mikor betakaróztam a másik takarómmal is, és letettem a fejemet a párnára, minduntalan Zelgádisz jutott az eszembe. Bárcsak velem jöhetne! Azt kívántam, hogy ne kelljen elmennie a fellegvárba, de tudtam, úgy sem teljesülne, mert éjfélkor hívták őt el. Láttam a szobám ablakából, mikor a magasba emelkedett és eltűnt a felhők között. Semmi esélyem nem volt, és szánalmasnak éreztem, hogy arra vágyom, hogy vele lehessek, vele együtt küzdhessek meg a fenevadakkal, sárkányokkal és lidércekkel.

Aztán mikor lehunytam a szememet ellebegett Zelgádisz képe a szeme elől és Lináé jelent meg. Eszembe jutott a kedvenc része a Fény lovagjából:

„Menj előre és harcolj, küzd!

Haladj előre az úton, s reméld,

Hogy az élet folyamán sorsod valamikor elérd.

A végzeted beteljesüljön, s ha éppen úgy,

Mint az övé, végezd úgy, de egyben biztos légy, s azt hidd:

Semmi, vagy ha nem bízol magadban,

Mert a rossz sors a hullámsírba visz…”

Így lett vége Szejrún híres eposzának. Lina ezeket a sorokat szerette a legjobb az egészből. Ez a rész adott neki erőt belőle. Nem tudom miért, de úgy érezte, ez áll a szívéhez a legközelebb., csak úgy, mint nekem az, mikor együtt halnak meg a tengerben.

Nem tudtam aztán már másra, gondolni. Elsírtam magamat, mikor a reggelre gondoltam, és arra hogy aznap este már nem tudom, hol leszek. Nem akartam megszökni a Linának és a többieknek tett ígéretem elől, hiszen annyi segítséget kaptam az útra, de nyugodtabb szívvel indultam volna el, ha tudtam volna, hogy nem egyedül kell végigcsinálnom az egészet. Igaz, Zelgádisz mondta, hogy mikor elszabadul, akkor megkeres, de mi lesz, ha már csak a holttestemet találja? Talán átveszi tőlem a küldetést és képes lesz arra, hogy végigcsinálja helyettem? Nem, erre nem akarok gondolni! Nem fogok meghalni, megtalálom az ellenszert!

A kétségbeesés közben, annyira el voltam már fáradva, hogy elnyomott az álom. Aztán másra már nem emlékeztem, csak arra, hogy egy magas fűvel benőtt mezőn voltam. Az égen felhők gyülekeztek, és erős szél fodrozta a füvet. A zsákom mellettem feküdt. A kardom fél méterrel arrébb hevert tőlem. Minden porcikám sajgott a bennük nyilalló, lüktető fájdalomtól. Nem bírtam felállni, de csodával határos módon, egy titokzatos erő talpra állított és a kezembe repítette a kardot. Megjelent előttem a sárkány, ijesztő volt, és én annyira megrémültem, hogy hanyatt leestem a dombról. Mikor kinyitottam a szemeimet, ő ott vicsorgott felettem, és valamit mondott. Talán hozzám beszélt? Mindesetre nem értettem a szavait, csak döftem egyet a levegőbe. Felvonyított, aztán felébredtem.

Testem úszott a hideg verejtékben. Mi volt ez? Talán egy rossz álom? Vagy talán a jövőmet láttam? Nem akartam elhinni. A lábaim elzsibbadtak, képtelen voltam felkelni. Kipillantottam az ablakon. Hajnalodott.

Ne! Még ne!

De nem volt mit tenni. Szemembe ismét könnyek szöktek és a félelmemet leküzdve, odaléptem a ruhás szekrényhez, és remegve elkezdtem öltözködni.

Úgy döntöttem, hogy egy egyszerű vászonból készült ruhát veszek fel, alá alsószoknyát, és arra meg egy köpenyt. Eszembe jutott a köpeny, amit még Zelgádisz adott pár napja. Milyen meleg és puha volt! Bárcsak most az lenne rajtam…

Mikor mindennel elkészültem, kiléptem a szobám ajtaján, és felsóhajtottam. Még egyszer visszanéztem. Talán soha többet nem látom már ezt a helyet. Leszegtem a fejem és becsuktam magam mögött az ajtót.