Elkezdtem hisztizni mint egy öt éves. Valahogy teljesen kiakadtam. Gondoltam mindenre. A sulira a barátokra de legfőképp a nővéremre. Elizára és hogy mennyit fog szenvedni. Miattam! Mert nem fogja tudni hogy hol vagyok. Ez teljesen kétségbe ejtett. Tudtam hogy nagyon fog értem aggódni és ezt nem akartam.
- De valahogy nem tud visszaküldeni ahonnan jöttem? - kérdeztem Adamet.
- Nem sajnos. Ehhez nincs elég erőm még nekem sem. Pedig én vagyok az egyik legerősebb varázsló.
- Mi? Varázsló? - kérdeztem nagy szemekkel. Nagyon nem értettem a dolgot.
- Igen varázsló. És ahogy gondolom, te pedig boszorkány vagy. Mivel át tudtál jönni a fátylon.
- Én? varázsló? Ugyan menjen már! Nem vagyok én semmi. - nevetve legyintettem a jobb kezemmel, mikor aztán az a szék ami előttem volt felemelkedett, nekicsapódott a falnak és sok pici darabra esett.
Totál kiakadtam. Csak álltam és néztem magam elé. Nem akartam elhinni. Eddig is hittem a mágiában, de nem ilyen szintem. Egyszer az összetört székre, majd a kezemre néztem.
- Na látja kisasszony. Itt a bizonyíték hogy kegyed boszorkány. És mivel boszorkány, járnia kell iskolába. Mágikus iskolába. Vagyis varázssuliba. Meglátja Miss Wayn tetszeni fog. - mondta bíztatóan Adam.
- Na igen de a nővéremet értesíteni kellene. Mert nagyon aggódhat meg minden és nem szeretném.
- Igen igen persze gondolom. Hát megpróbáljuk értesíteni minél előbb. - mondta Adam.
- Jó. és mégis milyen iskolára gondolt az előbb? Mert én még őszintén szólva nem igazán fogtam fel hogy boszorkány vagy mi a fene vagyok.
- Hát gondolom. De higgye csak el, hisz az. És az iskola pedig az ország legnevesebb boszorkány és varázslóképző iskolája lesz. - mondta és közben láttam hogy elkezdett dagadni a melle a büszkeségtől. Elég egyértelmű volt hogy arról az iskoláról beszél amelyiknek ő az igazgatója.
- Igen? És melyik iskola lenne az? - kérdeztek kényesen. Kicsit az idegeire akartam menni.
- Hát melyik másik mint az én iskolám. Az a legjobb és biztos vagyok benne hogy jól fogod magad érezni.
- Rendben de én még soha ilyen helyen nem voltam.
- Nem baj. Lesz segítséged. Egyébként mikor aludtál volt egy álmod. Épp láttam. Miféle álom az? Csak foszlányokat láttam. - mondta Adam.
- Semmi. Nem fontos az az álom. Csak egy egyszeri rémálom volt. Kérem professzor ne foglalkozzon vele.
- Jó rendben csak kérdeztem. Akkor hát induljunk. - mondta majd elkezdett vezetni.
Sok hosszú kacskaringós folyosón mentünk keresztül. Szerintem már fél órája úton lehettünk.
„Meddig megyünk még? Már egy jó fél órája úton vagyunk. Kezd fájni a lábam a csomó lépcsőtől. Nem beszélve hogy az öreg meg sem szólal. Nem mintha gondom lenne mert szeretem a csendet de ez már nekem is sok. Mármint a csend. Valahogy el kell kezdenem vele beszélgetni, mert megöl az unalom!”
- Öh és miket fogok tanulni a suliban? - kezdtem a beszélgetést. És szerencsére az öreg jól reagált, ugyanis csillogó szemekkel kezdte mesélni a jövendőbeli tanulmányaimat.
- Hát rengeteg mindent fogsz megtanulni. Kezdve az erőd megismerésétől a komolyabb átkokig. Nagyszerű dolgokat fogsz tanulni. Mondjuk gondolom nem tudtad hogy a varázstalanok világán kívül van egy nagy varázslóvilág. Elég nagy és kiszélesedett. Ezt persze a varázstalanok nem tudják és ez jó. Ha tudnák akkor nagy gondunk lenne. Nem hagynának békén minket és zaklatnának. És ez nem lenne jó nekünk. Nem használhatnánk a mágiánkat. Egyébként is a varázstalanok előtt nem használhatjuk őket. Na meg a diákoknak nem szabad varázsolni. Legalább is az erősebb varázslatokat. Mert baj lehet ha mondjuk rosszul használjátok az átkokat. Érted? - kérdezte a professzor.
- Igen értem. De vannak dolgok amiket még most sem nagyon értek. De azért a nagyját értem. És mikor kezdek el tanulni?
- Hamarosan. Egyenlőre még csak be foglak téged mutatni a társaidnak. Meglátod egyszerű lesz összebarátkoznod velük. Biztos vagyok benne.
- Azt szeretném. De a nővérem miatt aggódom.
- Igen tudom és minél előbb elintézem a dolgot. Ne aggódj. Na itt is vagyunk. - mondta a professzor és megállt egy ajtó előtt. Egy jó nagy ajtó előtt.
- Hol vagyunk? - kérdeztem.
- Most épp a nagyterem előtt vagyunk. Itt szokott lenni mindenféle megbeszélés és persze az étkezés. Az iskolának majdnem kilenc száz tanulója van. És most mindenki itt van. Tehát most foglak bemutatni, aztán pedig elintézem a papírokat és fel vagy véve az iskolába. A szállást intézik neked. Na akkor indulhatunk?
- Igen. - mondtam. Vettem egy nagy levegőt majd bementünk. Az a rengeteg ember mind rám nézett mikor betoppantunk. Eléggé cikis volt. Legalábbis én zavarban éreztem magam. Amikor végigmentünk a termen, minden szempár rám szegeződött. Nagyon de nagyon zavart. De ahogy néztem végig rajtuk észrevettem hogy valaki fütyül meg minden. Odanéztem. Egy barna hajú barna szemű nagyon de nagyon helyes srác nézett engem. És eléggé vigyorgott. Gyönyörű mosolya volt. Mámoratba ejtett. Csak néztem és na ÁLJ!!!!!!!!!
„Mi a fene? Ez a srác úgy néz rám mintha nem is tudom hogy mi lennék!”
Elkaptam a tekintetem. Végigmentünk a szobán és helyet foglaltam az egyik székben amit a professzor mutatott. Ő pedig helyet foglalt az ő székében.
- Gondolom mindenki kíváncsi hogy ki ez a leányzó mellette. Hát ő az iskolánk legújjabb diákunk. Köszöntsétek örömmel és tisztelettel. A neve Catalina Wayn. Ifjú boszorkány akinek remélem nagyon jó barátai lesztek. Kérek mindenkit hogy ha segítséget kér akkor segítsetek neki. És most együnk. Ja és még valami. James Thomson és a a barátai hagyják nyugton Miss Waynt. Köszönöm. És most jó étvágyat!
Azzal elkezdtünk enni, mivel idő közben rengeteg kaja jelent meg az asztalon. Elkezdtünk enni. Egy idő után éreztem hogy valaki néz. Ő volt az. Az a srác aki a bejövetelemnél nézett. Rám vigyorgott. Már megint. Éreztem hogy nem lesz ez a legjobb hogy állandóan néz.