Nevetés.
Ének.
Nevettem, hogy boldognak tűnjek, hogy ne kérdezzék: „Mi a baj?” és ne kelljen hazudnom nekik: „Semmi.”
Daloltam, hogy könnyednek látszódjak; együtt dúdoltam a kedvencünket a húgommal, s megmosolyogtunk minden hamis hangot.
Vidám voltam. Illetve annak tűntem.
Mikor tegnap meglátogattam egyik nagyon régi osztálytársamat, tényleg boldog voltam. Elfeledtem végre, bár csak pár pillanatig, hogy mi történt velem az elmúlt napokban. Drága barátnőmmel nemrég vettem fel újra a kapcsolatot, és azonnal a lelki társam lett. Így hát nem kellett sokáig unszolnia azért, hogy végre kinyögjem a problémáimat. Figyelmesen meghallgatott, és bíztatott, hogy ne adjam fel. „Ha zavar a viselkedése, menj oda hozzá, és beszéld meg vele. Egy próbát megért, nemde?” De igen. Megér. „A legjobb barátnőmmel már pisis korunk óta ismerjük egymást. Ha szükségem van rá, és megkérem: ma ne menjen el a pasijával, ő felhívja, és este találkozik vele. Azonnal jön, és segít. Neked sem kéne olyanra pazarolni a barátságodat, aki nem képes minimum ennyit megtenni érted.”
Tudtam, hogy kedves barátnőm bölcs. Épp olyan okos, mint Édesanyám. És igaza volt. Miért foglalkozok vele? Miért nem hagyom a fenébe, és lépek tovább?
Már gondoltam erre. Már mióta próbálom kerülni. De ha szembejön velem az utcán… mégis kötődöm hozzá! Hogy tudnám akkor elengedni? Ha meglátom Őt, mindig odarohanok, akármit is tett velem, akárhogy is viselkedett. És tűröm, ahogy továbbmegy, tűröm, ahogy beszél velem két szót és elsétál. Furcsamód minden érdekesebb neki nálam. Lehet, hogy azért nem bírok elszakadni, mert félek a magánytól. Alig van valakim rajta kívül. Sok haverom van – de őket nem nevezném barátnak. Velük nem tudok mindent megbeszélni, őket nem keresem fel a problémáimmal.
De… de Ő önszántából nem jönne oda hozzám! Azóta, azóta a bizonyos nap óta nem is kérdezett felőlem!
Magára akarom hagyni, azt akarom, hogy Ő keressen fel engem, azt akarom, hogy szüksége legyen rám!