Sikítva ébredtem, de hang nem jött ki a torkomon. A szememből folytak a könnyek – épp úgy, mint akkor, ott. Pár percig csak bámultam a plafont, és hagytam, hogy a könnyeim lemossák a félelmet falfehér arcomról.
Aztán rájöttem: csak álom volt. De akkor miért fáj még ennyire? Majd észbe kaptam: a tegnapi miatt… A tegnap elhagyott, a tegnap kidobott a védelmet nyújtókarjaiból a nagyvilágba. Ő volt a hibás, még mindig Ő az! Csakis Ő! Ez a rémálom is miatta történt! Vagy csak azért… mert féltem? Féltem, hogy elveszíthetem, és még mindig ettől tartok? De hisz olyan jól indult az este! Összeszedtem magamat, kártyapartit játszottam a bátyámmal és a húgommal, miért ébredtem akkor hát duzzadt, zokogó szemekkel?
Már túltettem magam azon, miképp bánt velem. Visszagondolva lehet, hogy én voltam a hibás. Vagy talán mégse. Ott ültünk a kedvenc fagyizónkban, ettük a négygombócos kelyheket, és ostoba témákról fecsegtünk – mint általában.
Az éjszaka, álmomban összejöttem titkos szerelmemmel. Mesebeli pillanat volt. Boldog voltam, és rögtön kabátot kapva, a fél országot is keresztülmenve, kikötöttem az Ő házánál. Csöngettem, beengedett, úgy tettünk, mintha tegnap mi sem történt volna. Nevettünk, mesélt nekem mindenről. De amikor beszélni kezdtem, Ő nem figyelt rám. Mikor boldogan meséltem a részleteket, Ő csak bólogatott, de tovább öntözte a virágait a polcon. S mikor megkérdeztem: „Mi a baj? Miért nem hallgatsz meg?” Ő csak ennyit mondott: „Hogy mi a baj? Egyszerűen nem érdekel, mi történt.” Földbe gyökerezett a lábam és ordibálni kezdtem vele. Ő csak tovább szépítgette a növénykéit. Kiabáltam hozzá, és sírtam. „De hát én mindig meghallgattalak, akkor is, mikor hajnalban hívtál, hogy menjek át! Miért bánsz így velem?” Ő még mindig nem nézett rám. „Ez van. Szokj hozzá, hogy nem tudsz mindenkit érdekelni.” Ekkor lekevertem neki egy pofont. A földre esett, de nem nézett rám. Felállt, leporolta a ruháit és megrántotta a vállát. Én pedig elvesztettem a józan eszemet, ütni kezdtem. Csak ütöttem, és ütöttem. Nem védekezett, nem nézett rám. Aztán kirohantam a házból. Ugyan úgy, mint tegnap.
Végül felébredtem. Ültem az ágyban, és zokogtam. Miért történt így? Miért vagyok ilyen gyenge, miért kell nekem mindenért könnyeket hullatni? Legyen az egy ostoba álom, vagy a legjobb barátnőm? Miért???