AJÁNLOM AZ OLDALT
A következő napok elég nehezek voltak. Rengeteg tantárgyból dogákat írtunk vagy feleltünk. Mégis az tetszett legjobban, amikor a kémia dogát írtuk, és az én drága Amy barátnőm totál kiakadt. Nála tudni illik, hogy rühelli a kémiát.
- Mi? Már megint dolgozat? Szinte minden órán dolgozatot írunk. Ezt még meg fogja bánni a tanárúr. Bianka, Hana, Taina segítetek? Meg kéne suli után várni. - hadarta idegesen Amy.
- Figyusz Amy. Nem kell így kiakadni. Van ilyen. Ha kell és szólsz segítek neked! - mondtam megnyugtatóan Amynek.
Szerintem egy kicsit megnyugodott, mert egy orbitálisat sóhajtott, azután elkezdett beszélgetni a padtársával. Hát igen. Én az önfeláldozó, kedves, aranyos, jó lány. Na jó ez nagy egóra vall! Elég az önkedveskedésből. A dolgozatok jók lettek hála Istennek. És a barátnőimnek is tudtam segíteni valamicskét. És ha jól tudom Paulnak is jól sikerültek.
A csütörtöki nap viszont furcsán kezdődött. A legidősebb diákok állandóan susmorogtak valamin.
- Szerintetek miről van szó? - kérdezte Hana.
- Nem tudom de jó lenne kideríteni. Végül is tudnod kéne róla Taina nem? - kérdezte Bianka.
- De igen.
Biankának igaza van. Tudnom kéne róla ha van valami, hisz Osztályfelelős vagyok és nekünk tudnunk kéne róla.
Akkor derítsd ki! - mondta izgatottan Bianka.
Végül is igaza van. De amíg nem szólnak addig nem tudok mit tenni. Az órák további része laza volt. Mikor ugyanis az ötödik óra elején megszólalt a rádió.
- A szünetbe minden Osztályfelelőst a stúdióba kérek. - szólt a rádió.
- Vajon mit akarnak? - kérdezte Hana.
- Nem tudom. Majd kiderül. Szerintem a szokásost. A fegyelem a folyosókon stb stb. Mindig ez van. - sóhajtottam.
Mindig is utáltam ezeket a gyűléseket. Igazából nem is önszántanból lettem Osztályfelelős. Kilencedikben történt. Az osztályfőnök mondta hogy kell egy Osztályfelelős. Körbenézett az osztályban. Én is. Hát mindenhol levelek, étel stb-k repültek. Meglátta hogy én figyelek. Rám szegezte a szemeit. Kellemetlenül éreztem magam.
„Most miért néz rám így? Jaj csak nem azt akarja hogy én legyek az? Nem-nem az képtelenség!”
Elfordultam hogy én is lássam hogy néz rám. De éreztem ahogy szugerál a szemével. Rémisztő volt. Ránéztem és megsajnáltam. Beleegyeztem. Én hülye! Hát mindegy. Azóta gyűlésekre és mindenféle hülyeségekre járok. Ki lehet bírni, de utálom. A szünetben lementem a stúdióba. Ott volt az összes osztály képviselője. Aki az előadást tartotta, úgy esett be az ajtón. Szegény, nagyon röhejes volt. De szerencsére kibírtam hogy ne nevessem ki.
- Köhm! Na szóval. Csak azért hívattam ide magukat, hogy megmondjam és bejelentsem, hogy az iskolánk Jótékonysági Bált szervez. Az iskola tanulói jöhetnek, természetesen vendégeket is hozhatnak. A bál időpontja február 16.-a. Ennyi lenne. Visszamehettek az osztályaitokba. Jah igen és mondjátok el mindenkinek az osztályotokba a bált. - mondta aztán kiment.
Mindenki beszélgetni kezdett. Én meg csak álltam és néztem magam elé.
- Bál? Utálom a bálokat! - nyögtem.
Hát igen. Valahogy sosem rajongtam az ilyenekért. Szeretem én a hosszú báli ruhát, de van egy horrorisztikus, szomorú, szörnyű emlékem. 11 éves lehettem. A papa testvére rendezett egy bált. Egy gyönyörű mentol zöld ruhát választottam. Épp lefelé jöttem a lépcsőről mikor mindenki engem nézett. Nagyon idege lettem. Túl nagyot léptem, és a lábam beleakadt a ruhám szélébe. Hatalmasat tanyáztam. Rengetegen kinevettek. Onnantól kezdve sem a ruháért sem a bálért nem rajongok.
*
- Jaj ez annyira jó! - áradozott Hana, mikor elmeséltem nekik ezt a bálos dolgot.
- Nagyon! - hagytam rá a dolgot.
- Ti mibe jöttök csajok? - kérdezte Bianka.
- Én valami narancssárga estéire gondoltam. - mondta nevetve és izgatottan Hana. Imádja az ilyen helyeket.
- Én még nem tudom. - válaszolta Amy a csokiját majszolgatva. Kis édes!
- Én semmibe, mert nem megyek el! - mondtam a fanfictionos füzetembe mélyedve.
- MICSODA??!! - kiabálták egyszerre mind a hárman.
De úgy hogy majdnem beszakadta dobhártyám. Rémisztő milyenek tudnak lenni!
- Aúúúúúúú! Ne kiabáljatok! - csattantam fel.
- Hogy hogy hogy nem jössz? Muszáj eljönnöd! Mert ez fontos bál! - kiabálta Hana.
- Mert nem szeretem a bálokat. És kedvem sincs elmenni oda. - vallottam be őszintén.
- Hülye nő! - mormolta Bianka és Amy.
A további napokban kiderült hogy nekünk kell díszíteni a termet, ahol a bál lesz. Paul is jött díszíteni. Ez miatt egy kicsit féltem. Mondjuk azóta hogy hazakísért, nem beszéltünk sokat. A díszítés napján Amy és én épp a lufikat fújtuk. Mikor Paul és Kevin egy padot cipelt be.
„Olyan izmos és erős....ah...”
- Nem nem lehet! Nem szabad! - kiabáltam le magam.
- Miről hadoválsz? - nézett rám megütközve Amy.
Szegény nem értette. Végül is elég hülyén festhetek ahogy ordítozok magammal. Miután a lufifújást abbahagytuk megkértek hogy vigyem át a terem másik felébe.
- Jó persze, megcsinálom.
Felkaptam a dobozt és elindultam arra. Láttam hogy Paul néz.
„ Jaj ne!”
Tisztára beparáltam ezért nem vettem észre a felcsavart dísszőnyeget. Megbotlottam és elburkoltam.
Aú! - hát mit ne mondjak eléggé fájt, ugyanis a lufis doboz a fejemen landolt. Hallottam a nevetést. Nagyon ciki volt.
- Jól vagy?
Hallottam egy ismerős mély hangot. Felnéztem.
- Heh? - Paul állt előttem.
- Nem sérültél meg? - kérdezte Paul és közben felsegített a földről. Hát nem édes?
- Nem, nem köszi jól vagyok! - mondtam.
Miután felállított éreztem hogy még mindig fogja a kezem. Kikaptam onnan.
- Most mennem kell. Még egyszer köszi! Szia! - köszöntem.
- Szia!
Kirohantam a teremből.
„ Nem értem. Mit érzek én iránta egyáltalán? Hisz én Aident szeretem! De már abban sem vagyok biztos. Fogalmam sincs hogy mit tegyek vagy hogy mit érzek! Segítség!”
- Mi? Már megint dolgozat? Szinte minden órán dolgozatot írunk. Ezt még meg fogja bánni a tanárúr. Bianka, Hana, Taina segítetek? Meg kéne suli után várni. - hadarta idegesen Amy.
- Figyusz Amy. Nem kell így kiakadni. Van ilyen. Ha kell és szólsz segítek neked! - mondtam megnyugtatóan Amynek.
Szerintem egy kicsit megnyugodott, mert egy orbitálisat sóhajtott, azután elkezdett beszélgetni a padtársával. Hát igen. Én az önfeláldozó, kedves, aranyos, jó lány. Na jó ez nagy egóra vall! Elég az önkedveskedésből. A dolgozatok jók lettek hála Istennek. És a barátnőimnek is tudtam segíteni valamicskét. És ha jól tudom Paulnak is jól sikerültek.
A csütörtöki nap viszont furcsán kezdődött. A legidősebb diákok állandóan susmorogtak valamin.
- Szerintetek miről van szó? - kérdezte Hana.
- Nem tudom de jó lenne kideríteni. Végül is tudnod kéne róla Taina nem? - kérdezte Bianka.
- De igen.
Biankának igaza van. Tudnom kéne róla ha van valami, hisz Osztályfelelős vagyok és nekünk tudnunk kéne róla.
Akkor derítsd ki! - mondta izgatottan Bianka.
Végül is igaza van. De amíg nem szólnak addig nem tudok mit tenni. Az órák további része laza volt. Mikor ugyanis az ötödik óra elején megszólalt a rádió.
- A szünetbe minden Osztályfelelőst a stúdióba kérek. - szólt a rádió.
- Vajon mit akarnak? - kérdezte Hana.
- Nem tudom. Majd kiderül. Szerintem a szokásost. A fegyelem a folyosókon stb stb. Mindig ez van. - sóhajtottam.
Mindig is utáltam ezeket a gyűléseket. Igazából nem is önszántanból lettem Osztályfelelős. Kilencedikben történt. Az osztályfőnök mondta hogy kell egy Osztályfelelős. Körbenézett az osztályban. Én is. Hát mindenhol levelek, étel stb-k repültek. Meglátta hogy én figyelek. Rám szegezte a szemeit. Kellemetlenül éreztem magam.
„Most miért néz rám így? Jaj csak nem azt akarja hogy én legyek az? Nem-nem az képtelenség!”
Elfordultam hogy én is lássam hogy néz rám. De éreztem ahogy szugerál a szemével. Rémisztő volt. Ránéztem és megsajnáltam. Beleegyeztem. Én hülye! Hát mindegy. Azóta gyűlésekre és mindenféle hülyeségekre járok. Ki lehet bírni, de utálom. A szünetben lementem a stúdióba. Ott volt az összes osztály képviselője. Aki az előadást tartotta, úgy esett be az ajtón. Szegény, nagyon röhejes volt. De szerencsére kibírtam hogy ne nevessem ki.
- Köhm! Na szóval. Csak azért hívattam ide magukat, hogy megmondjam és bejelentsem, hogy az iskolánk Jótékonysági Bált szervez. Az iskola tanulói jöhetnek, természetesen vendégeket is hozhatnak. A bál időpontja február 16.-a. Ennyi lenne. Visszamehettek az osztályaitokba. Jah igen és mondjátok el mindenkinek az osztályotokba a bált. - mondta aztán kiment.
Mindenki beszélgetni kezdett. Én meg csak álltam és néztem magam elé.
- Bál? Utálom a bálokat! - nyögtem.
Hát igen. Valahogy sosem rajongtam az ilyenekért. Szeretem én a hosszú báli ruhát, de van egy horrorisztikus, szomorú, szörnyű emlékem. 11 éves lehettem. A papa testvére rendezett egy bált. Egy gyönyörű mentol zöld ruhát választottam. Épp lefelé jöttem a lépcsőről mikor mindenki engem nézett. Nagyon idege lettem. Túl nagyot léptem, és a lábam beleakadt a ruhám szélébe. Hatalmasat tanyáztam. Rengetegen kinevettek. Onnantól kezdve sem a ruháért sem a bálért nem rajongok.
*
- Jaj ez annyira jó! - áradozott Hana, mikor elmeséltem nekik ezt a bálos dolgot.
- Nagyon! - hagytam rá a dolgot.
- Ti mibe jöttök csajok? - kérdezte Bianka.
- Én valami narancssárga estéire gondoltam. - mondta nevetve és izgatottan Hana. Imádja az ilyen helyeket.
- Én még nem tudom. - válaszolta Amy a csokiját majszolgatva. Kis édes!
- Én semmibe, mert nem megyek el! - mondtam a fanfictionos füzetembe mélyedve.
- MICSODA??!! - kiabálták egyszerre mind a hárman.
De úgy hogy majdnem beszakadta dobhártyám. Rémisztő milyenek tudnak lenni!
- Aúúúúúúú! Ne kiabáljatok! - csattantam fel.
- Hogy hogy hogy nem jössz? Muszáj eljönnöd! Mert ez fontos bál! - kiabálta Hana.
- Mert nem szeretem a bálokat. És kedvem sincs elmenni oda. - vallottam be őszintén.
- Hülye nő! - mormolta Bianka és Amy.
A további napokban kiderült hogy nekünk kell díszíteni a termet, ahol a bál lesz. Paul is jött díszíteni. Ez miatt egy kicsit féltem. Mondjuk azóta hogy hazakísért, nem beszéltünk sokat. A díszítés napján Amy és én épp a lufikat fújtuk. Mikor Paul és Kevin egy padot cipelt be.
„Olyan izmos és erős....ah...”
- Nem nem lehet! Nem szabad! - kiabáltam le magam.
- Miről hadoválsz? - nézett rám megütközve Amy.
Szegény nem értette. Végül is elég hülyén festhetek ahogy ordítozok magammal. Miután a lufifújást abbahagytuk megkértek hogy vigyem át a terem másik felébe.
- Jó persze, megcsinálom.
Felkaptam a dobozt és elindultam arra. Láttam hogy Paul néz.
„ Jaj ne!”
Tisztára beparáltam ezért nem vettem észre a felcsavart dísszőnyeget. Megbotlottam és elburkoltam.
Aú! - hát mit ne mondjak eléggé fájt, ugyanis a lufis doboz a fejemen landolt. Hallottam a nevetést. Nagyon ciki volt.
- Jól vagy?
Hallottam egy ismerős mély hangot. Felnéztem.
- Heh? - Paul állt előttem.
- Nem sérültél meg? - kérdezte Paul és közben felsegített a földről. Hát nem édes?
- Nem, nem köszi jól vagyok! - mondtam.
Miután felállított éreztem hogy még mindig fogja a kezem. Kikaptam onnan.
- Most mennem kell. Még egyszer köszi! Szia! - köszöntem.
- Szia!
Kirohantam a teremből.
„ Nem értem. Mit érzek én iránta egyáltalán? Hisz én Aident szeretem! De már abban sem vagyok biztos. Fogalmam sincs hogy mit tegyek vagy hogy mit érzek! Segítség!”
