AJÁNLOM AZ OLDALT
Másnap reggel szörnyen álmosan ébredtem. Nem aludtam valami sokat az éjjel. Mondjuk kezdek hozzászokni. Mostanában mindig azt álmodom hogy elmegyek egy idegen pasival Aiden szeme előtt. Ettől kiakadok. De nem értem miért álmodok ilyeneket. Hiszen szeretem Aident.......... azt hiszem. Lassan felkeltem majd elmentem lezuhanyoztam. Hála az égnek Trewis és Alex nem szedte szét a házat mint tegnap. Mikor kimentem a konyhába az apám ott ült az asztalnál a szokásos helyén, itta a reggeli kávéját.
- Á jó reggelt kicsim! - köszönt nekem az apám.
- Neked is jó reggelt! Mit olvasol? - kérdeztem és leültem mellé.
- A szokásost!
- Értem.
A papánál a szokásos azt jelenti hogy minden reggel felkel, elolvassa a tőzsde, export, import dolgokat. Kicsit politizál, felidegesíti magát ordít egy kicsit és utána elviharzik dolgozni. Neki ilyen a reggeli kávézás.
- Ez hazugság! - kiabálta el magát az apám.
- Király már megint kezdi. - mondtam halkan nehogy meghallja mert kezdte volna elmagyarázni a dolgokat.
Ezt a nagyapámtól örökölte. A nagyapám katona és rendőr volt. Abba nőttem fel hogy azt mesélte hogy milyen volt a katonaságnál. Hogy mennyit kellett szenvedniük stb stb. Hát igen elég durva szokott lenni. Mondjuk megszokás kérdése. Mielőtt a papa nagyon belemelegedett volna a magyarázatba, kiszöktem a hátsó ajtón. Ott megtaláltam a két jómadarat. Alexet és Trewist. Kint ültek a lépcsőn.
- Na mi az menekült tábor? - kérdeztem gúnyosan.
- Apa mellett csak az lehet Taina. - mondta Trewis.
- Igen tudom. De megszokhattátok volna.
- Tényleg mikor beszéltél utoljára Aidennel? - kérdezte Alex.
Most muszáj volt ezt megkérdeznie. Nem lehet igaz. Ilyenkor tudnék sírva fakadni. Mindig olyankor kérdezik meg amikor nem kellene. Ezek a bátyáim.
- Hát kábé három hete. - vallottam be őszintén.
- Az elég rég volt nem?
- Igen. - válaszoltam.
- Miért nem keresed? - ezt már Trewis kérdezte.
Elborult az agyam.
- Mi közötök van hozzá. - kiabáltam.
- Hé pukkancs nem kell berágni. Szereted még egyáltalán? - kérdezte Alex.
Hirtelen akartam mondani hogy igen. De nem bírtam kimondani. Talán már nem is szeretem? Kérdeztem magamban. Dehogynem hisz két éve vársz rá.
- Igen szeretem és hagyjatok békén. - kiáltottam és elrohantam.
Csak futottam. Nem igazán néztem körbe. A suli előtti kereszteződénél gőzerővel nekimentem valakinek.
- Jaj sajnálom. - mondtam és mentem tovább.
- Hé várj ne menj oda ki! - hallottam egy fiú hangját.
De nem néztem körbe csak rohantam. Kerékcsikorgást hallottam. Mikor felnéztem egy autót láttam felém száguldani. Nem tudtam elfutni. Túl gyorsan történt. Felkészültem hogy nekem annyi. Mikor ugyanis erős karokat éreztem magam körül. Magával rántott. Leestünk a földre. Egy pillanatra elvesztettem az emlékezetemet. Mikor kinyitottam a szemem egy fiú magasodott fölém. Rémisztően közel volt. Éreztem a leheletét. Szemügyre vettem az arcát. Barna hajú és jaj a szeme. Gyönyörű gesztenyebarna szeme volt. Ahogy rám nézett, hasonlított Aidenre. De mégis más volt. Megnyugtató volt a pillantása. És a karjaiban olyan jó volt. Állj stop. Ez így nem jó. Mit fekszik még mindig rajtam?
- Öhm megkérhetlek hogy szállj le rólam? - kérdeztem tőle.
- Ja persze. - mondta a fiú. Zavartan felkeltünk.
- Köszönöm szépen hogy megmentettél! - mondtam zavartan.
- Nincs mit. Máskor vigyázz. - válaszolt.
Végignézett rajtam. Füttyentett.
- Még jó hogy segítettem. Még nem néztem meg hogy hogy nézel ki, de most hogy így szemügyre veszlek elég dögös csaj vagy? - méregetett tovább.
- Heh? Dögös? - kérdeztem.
- Igen az vagy babám nagyon csinos!
- Öhm kösz de nekem most mennem kell.
Fogtam magam és elrohantam. Még kiabált utánam valamit de nem hallottam. Szerencsére.
Ahogy kinézett én másmilyennek gondoltam ezt a srácot. Mikor a suli elé értem Bianka és Hana már ott vártak. Egyszerre rohantak elém.
- Jesszus Taina, hiszen te vérzel! - hüledezett Hana.
- Mi?
Akkor néztem csak magamra. A lábam és a kezemen fel volt horzsolva elég csúnyán a bőr.
Csak most kezdtem érezni a fájdalmat.
- Au ez fáááááááj! - kezdtem sziszegni meg minden.
- Gyere beviszünk az orvosiba. - mondta Bianka.
- Oké de csak lassan jó? - állapítottam meg.
- Jó jó lassan megyünk! - mondták megnyugtatóan egyszerre.
Tényleg lassan az orvosi szobához értünk. Bekopogtunk. Hála az égnek, Dr. Watson bent volt. Ő volt a suli dokija. Elég aranyos és kedves nő volt. De be nem állt a szája. Mikor meglátott szörnyülködve nézett rám.
- Mrs Rochester maga megint itt? Azt hiszem fogok csinálni egy külön ágyat a maga számára. - mondta fejét csóválva.
Hát igen kétségtelen hogy sokat voltam már itt a bénaságom miatt. Régebben hetente egyszer-kétszer mostanában csak két-háromhetente egyszer ha bekerülök. Talán a papának tényleg igaza van és kinövöm.
- Hát igen van ilyen Dr. Watson. - bólogattam.
- Kérem most menjenek ki. Kint megvárhatják a barátnőjüket. - mondta Mrs Watson.
- Rendben, akkor kint megvárunk. - mondta Hana.
- Légy jó és ne szökj el! - kacsintott Bianka. Édes hogy ilyenkor akar viccelődni.
Dr. Watson lekezelte a sebeimet. Elég fájdalmas volt. Sok mindent szidtam magamban. De kibírtam.
- És kezelje sokat kérem. - mondta a doki kifelé menet.
- Igen doktornő kezelni fogom. - hagytam jóvá amit az öregasszony rám parancsolt.
Bianka és Hana tényleg megvártak.
- Na túl vagy rajta? - kérdezte Hana.
- Igen hála az égnek.
És fájt? - kérdezte Bianka.
- Hát eléggé.
Visszaindultunk az osztály felé.
- Gondoljatok bele. Lemaradtunk az óra első feléről. - mondta örvendezve Bianka.
- Köszi rendi vagy. Örülsz a sérülésemnek? - kérdeztem felháborodva.
- Bianka nem arra célzott Taina. Ne reagáld túl. - mondta Hana.
B- ocsi csajok. Csak egy kicsit ideges vagyok. - mondtam nekik.
Visszaértünk az osztályhoz. Kopogtunk majd benyitottunk. Bementünk. Én lefagytam mikor megpillantottam egy idegen de mégis ismerős arcot. Nem is az arc. Inkább a szem, ami kikészített.
- Te? - kérdeztem meglepődötten.
- Szia! - köszönt az az egyén integetve.
Az a fiú volt az aki megmentett. Mélyen belenézett a szemembe és sunyi mégis elégedett mosoly ült az arcán.
- Á jó reggelt kicsim! - köszönt nekem az apám.
- Neked is jó reggelt! Mit olvasol? - kérdeztem és leültem mellé.
- A szokásost!
- Értem.
A papánál a szokásos azt jelenti hogy minden reggel felkel, elolvassa a tőzsde, export, import dolgokat. Kicsit politizál, felidegesíti magát ordít egy kicsit és utána elviharzik dolgozni. Neki ilyen a reggeli kávézás.
- Ez hazugság! - kiabálta el magát az apám.
- Király már megint kezdi. - mondtam halkan nehogy meghallja mert kezdte volna elmagyarázni a dolgokat.
Ezt a nagyapámtól örökölte. A nagyapám katona és rendőr volt. Abba nőttem fel hogy azt mesélte hogy milyen volt a katonaságnál. Hogy mennyit kellett szenvedniük stb stb. Hát igen elég durva szokott lenni. Mondjuk megszokás kérdése. Mielőtt a papa nagyon belemelegedett volna a magyarázatba, kiszöktem a hátsó ajtón. Ott megtaláltam a két jómadarat. Alexet és Trewist. Kint ültek a lépcsőn.
- Na mi az menekült tábor? - kérdeztem gúnyosan.
- Apa mellett csak az lehet Taina. - mondta Trewis.
- Igen tudom. De megszokhattátok volna.
- Tényleg mikor beszéltél utoljára Aidennel? - kérdezte Alex.
Most muszáj volt ezt megkérdeznie. Nem lehet igaz. Ilyenkor tudnék sírva fakadni. Mindig olyankor kérdezik meg amikor nem kellene. Ezek a bátyáim.
- Hát kábé három hete. - vallottam be őszintén.
- Az elég rég volt nem?
- Igen. - válaszoltam.
- Miért nem keresed? - ezt már Trewis kérdezte.
Elborult az agyam.
- Mi közötök van hozzá. - kiabáltam.
- Hé pukkancs nem kell berágni. Szereted még egyáltalán? - kérdezte Alex.
Hirtelen akartam mondani hogy igen. De nem bírtam kimondani. Talán már nem is szeretem? Kérdeztem magamban. Dehogynem hisz két éve vársz rá.
- Igen szeretem és hagyjatok békén. - kiáltottam és elrohantam.
Csak futottam. Nem igazán néztem körbe. A suli előtti kereszteződénél gőzerővel nekimentem valakinek.
- Jaj sajnálom. - mondtam és mentem tovább.
- Hé várj ne menj oda ki! - hallottam egy fiú hangját.
De nem néztem körbe csak rohantam. Kerékcsikorgást hallottam. Mikor felnéztem egy autót láttam felém száguldani. Nem tudtam elfutni. Túl gyorsan történt. Felkészültem hogy nekem annyi. Mikor ugyanis erős karokat éreztem magam körül. Magával rántott. Leestünk a földre. Egy pillanatra elvesztettem az emlékezetemet. Mikor kinyitottam a szemem egy fiú magasodott fölém. Rémisztően közel volt. Éreztem a leheletét. Szemügyre vettem az arcát. Barna hajú és jaj a szeme. Gyönyörű gesztenyebarna szeme volt. Ahogy rám nézett, hasonlított Aidenre. De mégis más volt. Megnyugtató volt a pillantása. És a karjaiban olyan jó volt. Állj stop. Ez így nem jó. Mit fekszik még mindig rajtam?
- Öhm megkérhetlek hogy szállj le rólam? - kérdeztem tőle.
- Ja persze. - mondta a fiú. Zavartan felkeltünk.
- Köszönöm szépen hogy megmentettél! - mondtam zavartan.
- Nincs mit. Máskor vigyázz. - válaszolt.
Végignézett rajtam. Füttyentett.
- Még jó hogy segítettem. Még nem néztem meg hogy hogy nézel ki, de most hogy így szemügyre veszlek elég dögös csaj vagy? - méregetett tovább.
- Heh? Dögös? - kérdeztem.
- Igen az vagy babám nagyon csinos!
- Öhm kösz de nekem most mennem kell.
Fogtam magam és elrohantam. Még kiabált utánam valamit de nem hallottam. Szerencsére.
Ahogy kinézett én másmilyennek gondoltam ezt a srácot. Mikor a suli elé értem Bianka és Hana már ott vártak. Egyszerre rohantak elém.
- Jesszus Taina, hiszen te vérzel! - hüledezett Hana.
- Mi?
Akkor néztem csak magamra. A lábam és a kezemen fel volt horzsolva elég csúnyán a bőr.
Csak most kezdtem érezni a fájdalmat.
- Au ez fáááááááj! - kezdtem sziszegni meg minden.
- Gyere beviszünk az orvosiba. - mondta Bianka.
- Oké de csak lassan jó? - állapítottam meg.
- Jó jó lassan megyünk! - mondták megnyugtatóan egyszerre.
Tényleg lassan az orvosi szobához értünk. Bekopogtunk. Hála az égnek, Dr. Watson bent volt. Ő volt a suli dokija. Elég aranyos és kedves nő volt. De be nem állt a szája. Mikor meglátott szörnyülködve nézett rám.
- Mrs Rochester maga megint itt? Azt hiszem fogok csinálni egy külön ágyat a maga számára. - mondta fejét csóválva.
Hát igen kétségtelen hogy sokat voltam már itt a bénaságom miatt. Régebben hetente egyszer-kétszer mostanában csak két-háromhetente egyszer ha bekerülök. Talán a papának tényleg igaza van és kinövöm.
- Hát igen van ilyen Dr. Watson. - bólogattam.
- Kérem most menjenek ki. Kint megvárhatják a barátnőjüket. - mondta Mrs Watson.
- Rendben, akkor kint megvárunk. - mondta Hana.
- Légy jó és ne szökj el! - kacsintott Bianka. Édes hogy ilyenkor akar viccelődni.
Dr. Watson lekezelte a sebeimet. Elég fájdalmas volt. Sok mindent szidtam magamban. De kibírtam.
- És kezelje sokat kérem. - mondta a doki kifelé menet.
- Igen doktornő kezelni fogom. - hagytam jóvá amit az öregasszony rám parancsolt.
Bianka és Hana tényleg megvártak.
- Na túl vagy rajta? - kérdezte Hana.
- Igen hála az égnek.
És fájt? - kérdezte Bianka.
- Hát eléggé.
Visszaindultunk az osztály felé.
- Gondoljatok bele. Lemaradtunk az óra első feléről. - mondta örvendezve Bianka.
- Köszi rendi vagy. Örülsz a sérülésemnek? - kérdeztem felháborodva.
- Bianka nem arra célzott Taina. Ne reagáld túl. - mondta Hana.
B- ocsi csajok. Csak egy kicsit ideges vagyok. - mondtam nekik.
Visszaértünk az osztályhoz. Kopogtunk majd benyitottunk. Bementünk. Én lefagytam mikor megpillantottam egy idegen de mégis ismerős arcot. Nem is az arc. Inkább a szem, ami kikészített.
- Te? - kérdeztem meglepődötten.
- Szia! - köszönt az az egyén integetve.
Az a fiú volt az aki megmentett. Mélyen belenézett a szemembe és sunyi mégis elégedett mosoly ült az arcán.
