Egy réten járunk, egy erdő szélén, ahol mindent vad virágok borítanak be, ahonnan nem messze van egy kis folyó, melynek végén egy vízesés található. A zubogó víz mellett, a sziklás parton áll egy férfi… egy szellem… Sesshoumaru. A youkai a lágyan, szinte hangtalanul folyó vízesést nézi távolba révedő tekintettel, mintha ott se lenne. Nem is érzékelte a háta mögött vígan kacarászó kislányt, aki a segítségért kiabáló Yakent kergette, hogy egy kis játékra csábítsa őt. Rin megunva a futkosást leült a fűre, s virágokat szedegetett, hogy szép csokrot készítsen belőlük nagyura számára, mindeközben a kis gnóm nagyokat pihegve feküdt le a rétre, hogy kipihenje fáradalmait és nem sokkal később el is nyomta az álom.
Sesshoumaru a szikla peremén állva egy nőre gondolt… egy nőre, ki elnyerte szívét… s aki pár hónappal ezelőtt halt meg a karjai között, miután rátalált… A nőt Nanaminak hívták és kutyaszellem volt, akárcsak Sesshoumaru, csak ő fekete. A youkai nem sokkal azután ismerte meg, hogy Narakut elpusztították. Sebesülten talált rá egy kis faluban, ahol épp Rint ápolták, aki súlyos beteg volt. Sesshoumarut az első perctől fogva megfogta a nő. Volt benne valami, ami vonzotta. Nanaminak hosszú, enyhén hullámos fenékig érő, fekete haja volt, melyben fehér tincsek voltak. Gyönyörű gesztenyebarna szeme, mely sűrű szempillával párosult, s amely megbabonázta a youkait. A bőre hófehér, akár egy törékeny porcelán, melyet óvni kell és fél fejjel volt alacsonyabb a szellemnél.
Nanami miután felépült súlyos sérüléseiből Sesshoumaruékkal tartott Rin kérésére. A kislány néhány héttel később annyira megszerette őt, hogy már az édesanyjának tekintette, de ez őt nem zavarta, mert ő is úgy szerette, mintha a lánya lenne. Nanami annak ellenére, hogy a youkai sokszor ridegen és érzéketlenül bánt vele, beleszeretett a szellembe, aki szintén lassan kezdte megszeretni, de még magának is nehezen vallotta be. Már jó néhány hónapja együtt utazhattak, amikor Sesshoumaru az egyik éjszaka a nő után ment, aki épp fürödni készült, s minden szó nélkül az ajkaira csapott, mikor odaért. De ezt Nanami egy percig sem bánta, mert szerette őt és boldogan adta oda magát aznap éjszaka. S bár a youkai nem vallott szerelmet vele ellentétben, mégis érezte a mozdulatiban, a csókjaiban, az érintéseiben, hogy ugyanúgy érezz, mint ő.
Az elkövetkező pár évben együtt járták a vidéket. Sesshoumarunak nem állt szándékában visszatérni nyugatra. Annak ellenére sem, hogy már legyőzték Narakut, miután bosszút állt. Élvezték a vándoréletet, a természet nyújtotta lehetőségeket. S bár Sesshoumaru a külvilág számára továbbra is hideg és közönyös arcát mutatta, a szíve mélyén boldog volt. Főleg miután kiderült, hogy Nanami gyermeket vár… de Nanami egyik napról a másikra eltűnt… senki nem értette, hogy ez miként lehetséges, hisz mindvégig mellettük volt… Sesshoumaru még szellemek jelenlétét sem érezte… napokon át hiába keresték… a youkai egyre inkább kétségbeesett, mely már arcán is tükröződött… pont két héttel később talált rá egy elhagyatott kastélyban meztelenül, véresen… többször megerőszakolták és megkínozták, melynek következtében elvetélt… s mintha vérét is vették volna… Nanami nem sokkal azután, hogy a youkai rátalált, kinyitotta szemét, mely most fénytelenül tekintet rá, s mielőtt meghalt volna egyetlen szót suttogott… „szeretlek”.
Sesshoumaru kétségbeesetten vette elő kardját, hogy feltámassza halott kedvesét, de nem sikerült. Újra és újra lecsapott, de nem látta az alvilág küldötteit, s bár egy könnycseppet sem ejtett, de ennek ellenére szíve úgy vérzett, mint még soha. Azóta csak a bosszú élteti, hogy rátaláljon a démonra, ki Nanami haláláért felelős.
o Sesshoumaru nagyúr! Sesshoumaru nagyúr! – ordította kétségbeesetten Yaken.
Annyira elmerült emlékeiben, hogy nem hallotta a kiabálást a háta mögött.
o Sesshoumaru nagyúr! – kiáltott rá a szellemre a kis gnóm, mikor odaért. – Sesshoumaru nagyúr!
o Mit akarsz? – kérdezte hidegen, mikor végre meghallotta.
o Rin! – kiáltotta kétségbeesetten.
o Mi van vele? – s hangja olyan hideg volt, mint a jég, de belül aggódott, mert bajt szimatolt.
o Rin eltűnt! – sipította idegességében, mert tudta, hogy mit kap ezért nagyurától.
o Mi az, hogy eltűnt? – ragadta meg a nyakánál fogva, s közben az arcába vicsorgott.
o Egyszerűen eltűnt! – siránkozott most már szó szerint, mert Sesshoumaru szeme vörösen izzott fel mérgében, majd ki is tisztult. – Az egyik percben még előttem volt, aztán hirtelen sehol nem láttam! Mintha a föld nyelte volna el! – hazudta a youkainak, mert nem merte elmondani az igazat, hogy valójában elaludt annyira elfáradt a kislánnyal való kergetőzésben.
o Ostoba! – morogta. – Neked az a feladatod, hogy vigyázz rá, de még erre sem vagy képes? Ha bármi baja lesz, véged! Megértetted? – kérdezte vicsorogva, mire a kis gnóm félelmében csak bólintott, majd Sesshoumaru eldobta az erdő felé, s így Yaken neki csapódott egy fának.
Sesshoumaru nem is foglalkozva a jajveszékelő talpnyalójával elindult, hogy megkeresse Rint. Legnagyobb bosszúságára és aggodalmára nem érezte sehol a kislány illatát. Az illatot, melyet annyira megszeretett az elmúlt évek alatt. Így megérzéseire hagyatkozva elindult a hegy felé…
Mindeközben egy lány ébredezett egy faházban a szent kút közelében. Sango fáradtan és szemét dörzsölgetve lépett ki, mélyen magába szívva a friss reggeli levegőt. Majd tekintete megakadt Inuyashan, aki gondterhelten közeledett a szellemirtó felé.
o Valami baj van, Inuyasha? – kérdezte aggodva mikor odaért.
o Hol van, Kagome? – kérdezte idegesen.
o Nem tudom. Miért?
o Sehol nem találom! Egyszerűen eltűnt! – kiáltotta kétségbeesetten.
o Biztosan a szobában van és alszik. – próbálta megnyugtatni a hanyout, kevés sikerrel.
o Te ostoba! – kiabált rá. – Szerinted keresném, ha bent lenne?
o Ne beszélj velem ilyen hangon! – kelt ki magából a lány is.
o Mi ez a kiabálás? – hallottak meg egy álmos hangot bentről.
o Kagome eltűnt! – ismételte meg újra aggodalommal teli hangon.
o Biztos csak elment fürödni. – mondta Sango.
o Nem ment fürödni!
o S ezt te honnan tudod? – kérdezte gyanakodva, mindeközben Miroku és Shippo, aki időközben szintén felébredt a kiabálásra érdeklődve figyelték a veszekedést. Nem aggódtak amiatt, amit a hanyou próbált nekik elmagyarázni, hisz Narakut már végleg elpusztították, s már évek óta nem volt mitől félniük. Ezért nem vették komolyan a félszellem aggodalmát.
o Onnan, hogy odamentem és nem találtam ott! – kezdett kiakadni a barátai érzéketlensége miatt, mire egy hatalmas pofont kapott a szellemirtótól.
o Milyen jogon mentél utána? Te perverz!
o Azért mentem a folyóhoz, mert nem éreztem az illatát! – s szeme már vörösen izzót a dühtől. – Hát még mindig nem értitek? Ostobák! Kagome eltűnt! Sehol nem találom! Még az illatát is elvesztettem, melyet csak a szent kútig tudtam követni, de onnantól kezdve semmi!
o Azonnal meg kell keresni! – vált kétségbeesetté Sango hangja.
o Ezt próbálom legalább fél órája mondani! – vicsorgott rá.
o Mire várunk még? – kiáltott rá a kis csapatra a szellemirtó, aki már indulásra készen állt.
o Mehetünk! – mondták egyszerre a fiúk.
o Kirara! – szólt a macskaszellemnek, miután mindannyian felültek a hátára, kivéve Inuyashat és elindultak megkeresni Kagomet.
Eközben Kagome ébredezett egy sötét cellában, kifeszítve, láncra verve. Zavartan nézett körbe a szűk helységben, melynek egyetlen fényforrása a fent lévő kis ablakból áradó napfény. Úgy érezte, mintha végtagjai ólomból lennének, amint nézelődött, miközben próbált rájönni, hogy miként került ide, s hogy mi történt vele, majd hirtelen éles fájdalom hasított a nyakába, mintha égő parázzsal értek volna hozzá. S ekkor eszébe jutott az este, hogy épp a szent kútnál járt, mikor egy ütést érzett a tarkójánál és onnantól kezdve filmszakadás, mintha kitörölték volna, hogy még véletlenül se emlékezzen rá.
Már legalább fél napja volt ébren étlen és szomjan, amikor hirtelen felkapta a fejét, mert ajtónyitódásra lett figyelmes ennek következtében ismét fájdalom hasított a nyakába. Félelemmel a szívében, reszkető testtel várta, hogy belépjen és megtudja végre, hogy mit akarnak tőle. S meglepődve vette észre, hogy az illető nem más, mint egy fiatal lány, aki vele egy idős lehet, s aki amint megpillantotta Kagomet odarohant hozzá, hogy kiszabadítsa.
o Mit akarsz tőlem? – kérdezte remegő hanggal, mert fel sem tűnt neki, hogy mire készül.
o Pszt! – intette le a mikot. – Kiviszlek innen. De sietnünk kell, mert bármikor visszajöhet.
o Miért segítesz nekem? – kérdezte csodálkozva.
o Az most nem fontos. – suttogott továbbra is. – Csak az, hogy mielőbb kijussunk innen.
o Mi a neved? – tette fel az újabb kérdést, miközben felszabadult kezével a fájó csuklott kezdte masszírozni, ezalatt a lány Kagome lábait próbálta kiszabadítani.
o Ayami. – s már csak egy láb volt hátra.
o Én Kagome vagyok. – mutatkozott be ő is.
o Gyere! Siessünk! – ragadta meg a karjánál fogva a mikot, hogy mielőbb elhagyhassák a kastélyt.
Hosszú sötét folyósokon haladtak keresztül, hol fel, hol pedig lerohanva egy-egy lépcsőn. Egyre szaporábban vették a levegőt. Ayami kezdett fellélegezni, ahogy közeledtek a kijárat felé, amikor egyszer csak azt érezte, hogy Kagome megtorpant ezzel magával rántva őt is.
o Gyere már! – sziszegte neki ingerülten.
o Várj! – suttogott vissza neki, s közelebb ment a résnyire nyitott ajtóhoz és ekkor megpillantotta a kislányt, aki egy ágyon feküdt. – Ez Rin! – kiáltott fel és berohant hozzá, aki pont akkor kezdett ébredezni.
o Kagome? – suttogta erőtlen hangon a kislány, mikor ráébredt, hogy ki az.
o Ssss… - csitította, hogy elhallgattassa. – Kiviszlek innen. – nyugtatgatta, miközben karjaiban a kislánnyal kirohant Ayamihoz, aki már türelmetlenül várta őket.
o Sietnünk kell, mert bármikor visszajöhet!
o Menjünk! – mondta Kagome.
S együtt indultak el, egymás kezét fogva, hogy végre kiszabadulhassanak a börtönből.
Sesshoumaru már egy napja rója a vidéket, hogy rátaláljon Rinre, s egyre többször szidta és ütötte Yakent, aki már tele volt piros púpokkal, de egy panasz nem hagyta el száját, mert tudta, hogy akkor vége. A youkai hirtelen felkapva a fejét a levegőbe szimatolt, majd gyors iramban elkezdett futni, nem törődve az utána kiabáló kis gnómmal, aki kétségbeesetten próbálta követni nagyurát.
A szellem egy tisztásra érkezett, ahol három alakot vélt felfedezni, s mélyen szippantva rájött, hogy egy szellem és két halandó közeledik egyenesen feléjük. Még gyorsabbra vette az iramot, mikor felismerte Rin illatát, s mikor odaért hozzájuk felugrott a levegőbe és ostorával lecsapni készült…