A nagymamám temetése után két hónappal már jobban volt a család. Bár volt egy olyan érzésem hogy az anyám Valeri Brenen (Váleri brenen) még sok ideig fog rágódni a dolgokon. És ez meg is értem. Bár ezt majd az idő eldönti. A tízen hatodik nyaramon eljutott hozzám egy barátnőmön keresztül a hír, miszerint egy híres balett és artistaképző suliba a Rosenhenner-be felvételi van. Én hat éves korom óta balettozom és tízen egy éves korom óta tanulom a latin táncokat. Imádok táncolni. És az a Rosenhenner suliba a jó hogy különböző előadásokban szerepelhetnek a jó tanulók, és persze az hogy ha kikerülsz abból a suliból, bármelyik társulatba szerződhetsz. Az álmom az, hogy bekerüljek abba a suliba, és híres balett táncos lehessek. És a mamám emlékére és az ő kedvéért bebizonyítom hogy képes vagyok rá. Anyáék elég jól fogadták a dolgot. Vagyis azt hogy el szeretnék menni a felvételire. Csak egy dologtól féltem. Egyedül menni egy ilyen nagy városba mint Párizs. Nem jött velem a jobb kezem és egyben az egyik legjobb barátnőm Francesca. Ő egy igazi bele való csaj. Olyan akartam lenni, aki semmitől nem riad meg. És aki az álmait hajtja. Ezért megvettem a repülőjegyemet Párizsba és két napra rá fel is szálltam egy Párizsba tartó gépre. Anyáékon látszott hogy nagyon aggódnak de elengedtek hisz tudták hogy vigyázok magamra. Amerikából Párizsba jól hangzik nem igaz? Kb. két óra múlva meg is érkeztem. Amikor kiértem a reptérről le akartam inteni egy taxit hogy el jussak a sulihoz. Mikor épp sikerült leintenem egyet és meg is állt előttem. Ekkor egy magas srác elém ment és be akart ülni a taximba.
- Elnézést! De ez a taxi az enyém. - mondtam és elé furakodtam.
- Mi? Sajnálom de nagyon sietek és ezért ez a taxi az enyém.
- Na nem. Én intettem le. - háborodtam fel. Tudni kell rólam hogy nagyon hamar fel tudtam bosszantani magam. Ebben az édes apámra hasonlítok. Ő is ilyen......... hogy is mondjam......heves vérmérsékletű.
- Az lehet. Tudod mit egyezzünk meg. Én adok valamit ha én szállhatok be a taxiba. - nézett rám komolyan a srác.
- Még is mit?
- Ezt!
Azzal megcsókolt a srác. Nem mondhatnám hogy hosszú csók volt de elég heves.
- Remélem ez megfelelt neked. Akkor szia. - azzal beszállt a taximba és elhúzott.
Én ott álltam és nem tértem magamhoz. Majd mikor végre valahára jó pár perc után észhez tértem elkezdtem szidni.
- Hogy lehet valaki ilyen bunkó és tapintatlan! - kiabáltam.
A járókelők elég furán néztek rá. Vagy azért mert egyedül üvöltöztem a semmibe, vagy mert nem értették hogy mit hablatyolok. Hisz nem franciául beszéltem. Leintettem egy időre rá egy másik taxit.
- Kérem vigyen arra a címre ahol a Rosenhenner iskola van. Remélem tudja hogy hol van. - mondtam kicsit idegesen.
- Rendben kisasszony. Persze hogy tudom! Hisz itt élek! - mondta mosolyogva a középkorú férfi. - Talán kegyed artista?
- Én? nem én balettozok.
- Áh az nagyon szép. Voltam párszor már előadáson mivel a feleségem rajong a balettért.
T- alán a felesége is táncol? - kérdeztem.
- Ő? Nem nem ő csak nagyon szépnek és nagyszerűnek találja. Sokat áradozik. Akkor gondolom most fogsz felvételizni.
- Igen uram most fogok. - mosolyogtam. Tényleg még hátra van a felvételi. Eléggé tarok tőle. Mindig is utáltam a vizsgákat és a felvételiket. Na mind egy mindent a cél érdekében ahogy a Mamám mondta régen.
- Akkor sok szerencsét hozzá kegyednek. Nem lesz könnyű. De ezt gondolom tudod. Nagyon nehéz ide bekerülni. De én szurkolok. Nos, itt is vagyunk.
- Nagyon szépen köszönöm hogy elhozott és a szerencsét elfogadom. Szükségem lesz rá. Akkor viszlát. - mondtam és odaadtam a pénzt.
- Igen igen ég áldja! Viszlát kisasszony!
Azzal elment. Leraktam a cuccaimat a földre és a suli felé fordultam.
- Az anyját! - ámultam el.
A Rosenhenner nem akármilyen iskola volt. Egy kastély. Nem kis méretű, hanem egy hatalmas kastély. Volt a kapun egy csengő amit meg is nyomtam azon nyomban. Ekkor a távolban láttam valakit aki a kapu felé közeledett. Felnéztem az égre.
- Jaj Mama remélem hogy látsz és szurkolsz nekem onnan fentről. - sóhajtottam.
Odaért az aki kinyitotta nekem az kaput. Egy idősebb egyfogú nő volt az. Elég ijesztő kinézete volt.
- Ki maga? És mit akar? - kérdezte keserűen és közbe az arcomba mászott. De olyan szinten hogy megijedtem tőle. Éreztem hogy nem éppen friss a lehelete. Még a hideg is kirázott.
- A nevem Christin Brenen és jelentkezni vagyis felvételizni szeretnék. - mondtam és lassan elhúzódtam tőle.
- Értem. Akkor jöjjön velem. - azzal elindult a kastély felé. Útközben még hallottam a morogását. - Persze mindig engem ugráltatnak. És nem hogy érett emberek jönnének. Nem. Pont ilyen kis csitriknek kell ide jönni. Szégyen az iskolának. Ha nem lennék olyan amilyen már rég itt hagytam volna az iskolát.
- Ilyen nincs. - suttogtam.
- Mit mondtál? - fordult hátra.
- Én? semmit. - mondtam neki. - Jesszus milyen füle van ennek? - ezt már nagyon de nagyon halkan mondtam.
Bementünk a kastélyba. Eszméletlenül szép volt. Hatalmas. Komolyan mondom gigantikusan hatalmas. A nő bevezetett egy nagy folyosóra. De előtte rengeteg lépcsőt másztunk meg. Mikor a folyosóra értünk intett hogy várjak. És eltűnt. Én vártam csak vártam és vártam. Míg nem kb. egy jó óra múlva megjelent egy magas nő.
- Ön Christin Brenen?
- Igen én vagyok. - mondtam szerényen.
A nő alaposan végigért. Már én éreztem magam kellemetlenül.
- Akkor jöjjön be. - mondta elég szigor hanggal.
- Igen is asszonyom. - mondtam és gyorsan besiklottam az ajtón.
Egy hatalmas iroda volt ahová bementem. Tényleg nagyon nagy. És az egyik felében volt egy kis asztal és mögötte ült egy köpcös idősebb férfi. Kopasz fejjel kis bajusszal. Elég viccesen nézett ki.
„Komolyan már csak a szivar hiányzik!” Gondoltam magamban.
- Ő az a lány, Eclips? - szólalt meg de olyan mély hangon dörmögött mint egy medve.
- Igen Uram ő az.
- Köszönöm, most elmehet.
- Igen is. Elnézést. Azzal kiment az irodából a magas nő.
Szia! A nevem Alfred Algernon. Nos lássuk csak. A neved Chirtin Brenen. És ahogy olvasom Amerikából jöttél. És mi okból?
- Hát tudja én hat éves korom óta balettozok és itt szeretnék tanulni.
- De miért? Ott Amerikába nincs ilyen iskola? Mert gondolom hogy van mert elég nagy ország. - mondta majd benyúlt a fiókjába és kivett egy szivart és rá gyújtott.
„Ilyen nincs! Így legyen hatosom a lottón.” Csodálkoztam mivel az előbb filóztam hogy az lenne még durva ha szivarozni kezdene.
- De hasonló van. Csak ott nem ilyen szinten tanítják a balettot mint itt. Ez a gondom az amerikában lévő sulival.
- Értem. Nos még túl kell esned egy gyakorlati vizsgán is. Csak az után határozunk. De addig is van még pár nap. Addig az iskola tornatermében felkészülhetsz.
- Köszönöm uram. - mondtam köszönetet.
- Kérdezhetek még valami Christin?
- Igen persze.
- Mi a vágyad? Mert ugye van vágyad? - nézett rám és keresztbe tette a lábait és kezét össze kulcsolta az asztalán.
- Nem Uram. Nekem nem vágyam van. Azt elvesztettem. Nekem álmom van. Méghozzá az hogy én legyek a világ legjobb balett táncosa. És el is fogom érni. Megesküdtem valakinek.
- Értem. Mehetsz.
- Viszlát. - mondtam és elmentem.
Mikor kimentem elindultam a folyosón. Eközben bent az irodába az öregúr hangosan gondolkodott.
- Érdekes ez lány. Van valami a szemébe ami nagy kitartást árul el magáról. Kíváncsi leszek mit mutat a gyakorlati vizsgán. -- dörmögött magába az öregúr.
Mikor a folyosó végére értem megláttam egy csomó diákot. Ott visszakaptam a holmimat és mondták hogy kövessük őket és majd ahogy megyünk mindenki megkapja a szállását. Mindenki egy kis szobát kapott. Saját szobát. Nem fogok együtt lakni senkivel! Éljen! ez az egy jó. Így senki nem szekálhat hogy mikor gyakorlok.