- Én egy eperturmixot kérek.
- Nekem meg egy kólát hozzon.
- Én… őő… hát… nekem is kólát akkor!
- De csak azért, mert én is azt iszom.
- Urameshi, pofa be. Ha tudni akarod, egyeltalán nem azért.
- Kuwabara, te olyan egy utánozós vagy, hogy az már világrendrengető.
- Őő… mi a fenéről beszélsz itt össze?
- Nyugalom, fiúk.
- Kurama, ne szólj bele. Na mindegy. És te mit iszol, Hiei?
- Semmit.
- Ne szórakozz már, mit kérsz?
- Mondom, hogy semmit, süket vagy, Urameshi?
- Kisasszony, hozzon neki egy bögre kakaót.
- Hülye vagy?
- Hallgass, és köszönd meg.
- Idióta…
Egy utcai kávézó teraszán, az egyik sarokban négy tinédzser fiú ült. A többi vendég és köztük két-három szabad asztal álldogált magányosan.
- Hol vannak már? – nézte az óráját Yusuke.
- Nem tudom. – ásította Kuwabara.
- Amúgy Koenma azt szeretné, hogy vállalj el még egy munkát. – mondta Kurama. Yusuke hátradőlt a székében.
- Én nem megyek oda vissza. Már nem vagyok detektív.
- De ha egyszer kifejezetten téged kért… - folytatta Kurama, de Kuwabara a szavába vágott.
- Urameshi nem vállalja el. Amúgy is nyári munkán leszek, nem tudok neki segíteni. Ha pedig én nem megyek, ki fogja megmenteni a csinos ki popsiját a szörnyektől?
- Kuwabara, bár csak az erőd lenne annyi, mint a képzelőerőd. – szólt vissza Yusuke.
- Nem hagynátok már abba? – morogta Hiei.
- Kerti törpe, te csak hallgass. Talán zavarunk a gyilkos terveid szövögetésében? – csattant fel Kuwabara. Az érintett elvigyorodott.
- Nem, de elég feltűnőek vagytok. – mondta csendesen. Kurama kínos nevetése után Yusukéék körbenéztek, és tényleg a legtöbb lakos, aki elhaladt az utcán, őket bámulta. Yusuke grimaszolva Hieire nézett.
- Szerintem azért bámulnak ennyire, mert te július kellős közepén még mindig képes vagy a fekete kabátodban rohangálni!
- Miért, jobb lenne, ha virágmintás rövidgatyában és „Szeretlek!” feliratú felsőben járkálnék? – húzta fel magát Hiei.
- Egy szóval se mondtam, hogy Kuwabara félrecsapott ízlését kell követned, de mondjuk…
- Fogd be, Urameshi! Ezt a nadrágot Yukina drágaságom választotta nekem, a fölsőt pedig az ő tiszteletére vettem ma fel! – pirult el a srác. Nem tudni, vajon az idegességtől, a lány gondolatától, vagy a szégyentől vörösödött el. Kurama nagyot nevetett rajta.
- Na jól van, Kurama, azért te se vagy semmi!
- Kuwabara, te csak hallgass. – vigyorogta neki a srác. Yusuke megrázta a fejét.
- De kivételesen igaza van, te is itt a dög melegben még mindig az iskolai egyenruhádat hordod… a nyár közepén, érted??
- Szóval szerinted csak te nézel ki jól? – vágott vissza a turmixát kortyolgató fiú, higgadt mosollyal a szája szélén.
- Ja. – röhögte idióta arckifejezéssel.
- A fehér-szörke kockás nadrágodhoz a kék-fekete foltos pólód igazán harmóniában van. A sárga tornacipődről ne is beszéljünk, ha lehet.
- Kuss.
- Amúgy mit is mondott Botan, hányra jönnek a nővérkémmel? – kérdezte Kuwabara Yusukétól.
- Hát, nekem azt mondta, hogy három körül érnek ide. De már fél négy, és nekem kezd melegem lenni. – fújtatott Urameshi.
- Yusukeeeeeee!! – hallották egy lány hangját az utca felől. Mindannyian elnéztek abba az irányba. Botan integetett feléjük, oldalán a cigarettázó Seriyouval és a mosolygó Yukinával.
- Na végre, hol a fenében voltatok? – morogta Yusuke, mikor odaértek hozzájuk. A lányok hoztak egy-egy széket maguknak, és letelepedtek Yusukéék asztalánál.
- Sok volt a kirakat, és vásároltunk pár új holmit. – mutatta fel a papírzacskókat Seriyou.
- Cehh… nők. – motyogta Hiei, miközben elfordította a fejét.
- Valami baj van, Hiei úr? – nézett rá Yukina. A fiú szép lassan elvörösödött.
- Nincs. – Kuwabara, Yukina és a vöröslő fejű Hiei kivételével mindannyian kuncogni kezdtek.
- Mi van? – nézett körbe Kuwabara.
- Semmi. – mondta Botan vigyorogva.
- Na de az a lényeg, hogy ideértetek. – mondta Yusuke.
- Aha. Amúgy nem értem, miért mondtátok, hogy ne szóljak Keikónak? – nézett Seriyoura a lány.
- Hát… történt pár dolog, amióta nem voltál itt.
- Igen? Micsoda?
- Hosszú. – morogta Yusuke ideges arccal.
- Baj van? – fordult felé Botan aggódva.
- Mindegy. Te Botan, nyögd már ki, mit akar tőlem Koenma.
- Azt akarja, hogy vállalj el egy utolsó munkát. Megkért, hogy rövidem ismertessem a részleteket, aztán pedig vigyelek be hozzá. De hogy miért pont téged kért meg és nem az új detektívet, az már nem világos nekem. – magyarázta.
- Botan, kérdezhetek valamit? – fordult felé hirtelen Kurama.
- Pe-persze.
- Ha Yusuke már nem detektív, akkor te miért vagy még ebben a világban?
- Tényleg, miért? – kérdezett rá Seriyou is. Botan zavarba jött.
- Az igazság az, hogy ilyenkor a Szellemvilágban is pihenőt kapunk. Januártól júliusig az én műszakom a halottak lelkének rendezése, Ayame feladata pedig az információk gyűjtése. Utána fordítva. Így ilyenkor nagyobb a szabadidőm.
- Aha, így már világos. – mondta Kurama.
- Na de, mit válaszolsz, folytassam? – kérdezte Botan Urameshitől.
- Hagyjon engem a cumis békében. Na én leléptem. Szevasztok. – morogta Yusuke, majd felállt az asztaltól, otthagyott két pénzérmét és elindult.
- Hé Urameshi, várj! – rohant utána Kuwabara.
- Yusuke! Itt akarsz minket hagyni? – kérdezte Kurama, mire mindannyian felkeltek, és elindultak a srác után.
- De még mindig nem értem, hogy miért kellek neki én, és miért nem tudja ezzel az új detektívkölyköt piszkálni. - sóhajtotta Yusuke, a kezét a tarkójára téve.
- Fogalmam sincs. Csak érted küldött.
- Te Yusuke… hogy nézel ki? – mérte végig a fiút Seriyou.
- Na jól van, most már le lehet szállni az öltözködésemről! – csattant fel az egykori detektív.
- Viccesek vagytok. – nevette halkan Yukina.
- Szörnyeket kell benne verni? – nyitotta ki az egyik szemét Yusuke.
- Őő… aha, azt hiszem.
- Akkor mondhatod.
- Csak így? Csak így elvállalod? – döbbent meg Botan.
- Jahm. Miért, nem ezt akartátok?
- Dee… de hát… na mindegy, a lényeg, hogy vállalod.
- Akkor ne is fáraszd magad, irány Koenma.