• Bocsáss meg de,… - felálltam, és elfordultam, így a reggeliző asztal mellett álltam, közvetlenül háttal Kszelosznak. – én nekem… most kell indulnom! – lábammal nyomatékosan dobbantottam. Visszafordultam. Nem hittem a szememnek. Mosolygott!

• Tudom… - ő is felállt. Majdnem két fejjel magasabb volt nálam. – Kicsi Amélia, én felajánlottam a szolgálataimat, és neked csak…

• Tudom, de nekem fogytán az időm, mennem kell… - sóhajtottam – szívesen tartottam volna veled, csak hát, tudod, nekem már csak alig tíz napom van, hogy megszerezzem a gyógyírt. – vártam de percekig nem szólt, csak állt. Aztán lehajolt, megsimította az arcomat, kacsintotta, aztán újra kiegyenesedett, és így szólt.

• Igazad van. Nekem is dolgom van. Igazából, nem szívjóságból akartam neked segíteni, hanem mert… egy részt apád miatt, tudod, jó barátom, már mióta… aztán, meg mert kedvellek. Nos csak azért, mert tudom, hogy ha valakinek, akkor neked sikerülni fog. – újra lehajolt hozzám, és belesuttogott a fülembe. – adok egy tanácsot, használd a varázsport, és hagyd ki a Múlei erdőt. Féltelek, nem akarom, hogy bajod essen. Ha használod, több időd is marad…

• Igazad van… köszönöm.

• De ez titok. – nevettem. Ez ő volt, pont úgy, ahogy megismertem.

• Örülök, hogy találkoztunk. – lábujjhegyre álltam, és adtam egy puszit az arcára. Meglepődött, aztán elmosolyodott, és eltűnt.

Ott álltam egyedül a fogadóban. Hagyjam ki az erdőt? De, jósokat kell keresnem, inkább ők, mint a sárkány. De, fogytán az időm! Nem pazarolhatom el fölöslegesen! Akkor Lina meghalna. Most valahogy nem tudtam sírni. Éreztem, hogy az elmúlt napok folyamán valami megváltozott bennem, még az indulásom előtt. Nem tudom, mi történhetett, magabiztosabb lettem.

Sajnálom, Kszellosz át kell vágnom a Múlei erdőn, félek a sárkánytól, jóst kell keresnem, ők többet tudnának, és nem falnának fel azonnal.

Azt tudom, hogy furcsa hírek terjengetek a Múlei erdőről. Ugyanolyanok, mint a régi őrtoronyról. Először, mikor otthon hallottam, azt sem akartam elhinni, de mostanra már biztosan biztos voltam benne, hogy igaz, hiszen a saját két szememmel láttam. És az a két lény követ engem… amerre megyek…

Szóval a Múlei erdő arról volt híres, hogy élt ott egy boszorkány. Sokan mondták, hogy már bementek az erdőbe, és soha többet nem jöttek ki. Voltak olyanok, akik eltévedtek, és találtak egy elhagyatott épületet. Bementek és semmi mást nem találtak meg belőlük, csak a szívét az illetőnek, és azt is rőzsék közé kötve. Azt is mondták sokan, hogy éjszaka, a megkínzottaknak még mindig lehet hallani a sikolyaikat, miközben banya éppen tépte ki a szívüket. Tisztára olyan érzésem lett mintha már máshol is erről lett volna szó. Aztán az áldozat, aki bedől a hangoknak, elindul, és belesétál a banya csapdájába, ő is úgy végzi, hogy kitépik a szívét. Aztán meg az is furcsa volt, hogy akiket kiszemelt magának a banya, azok nem tudtak kijutni az erdőből, soha többet…

Lehet, hogy mégis kihagyom. De nem! Átvágok rajta, ott vannak a talizmánok, az a rengeteg segítség, a köpeny! Nem adom fel! És, Zelgádisz is bármikor visszajöhet. Legalábbis remélem, hogy hamar látom őt.

Egy órával később, már egy ködös mezőn vágtam át, siettem, mert folyton arra gondoltam, hogy azok ketten, az a két lény, követ engem. Minduntalan hátrapillantottam a vállam felett, és vártam, hogy mikor tűnnek már végre elő, de nem történt semmi. Egészen, szívvel-lélekkel kész voltam már a vérig folyó küzdelemre, de nem történt semmi. Senki nem támadott meg, senki. Eltűnődtem azon, ahogy egy kisebb facsoporthoz értem, hogy mi lenne, ha ezen túl, senkiben sem bíznék meg. Ha esetleg, esetleg Kszellosz úrfi átvágott, és csak azért mondta nekem, azt hogy követnek, hogy siessek tovább, hogy hamarabb cél érjek. Elvégre, furcsa figura volt, nagyon furcsa.

Délutánra, kezdett hidegebb lenni, és a nap állásából megítélve, olyan öt óra lehetett. Aznap semmi sem történt. Úgy gondoltam, jó ötlet lenni, megint széthajtani a térképet, elvégre, azt sem tudtam, hogy most merre vagyok. El sem hittem. Már csak másfél kilométerre van a Múlei erdő. Majdnem sírtam. Elnéztem a távolba, próbáltam meresztgetni a szememet a ködön át, de semmi nem láttam. Amúgy is, a nap lemenőben volt, és az utolsó itt ragadt sugarai bíbor színűre festették az ég alját. Tényleg ilyen közel vagyok? Elsuttogtam megint azt a bizonyos varázslatot, és a fénygömb azonnal megjelent a kezemben. Aztán hírtelen megfordultam. Az utat tölgyek szegélyezték, de itt-ott előtűnt egy-egy bükkfa is. Álltam és füleltem, azután megint meghallottam. Halk léptek volta, és egyre közeledtek. Nem tétlenkedtem. A zsákomat azonnal levágtam magam elé, és elkezdtem feltúrni a köpeny után, ami természetesen a legalján volt. Féltem, szinte remegtem a félelemtől, és mire végre sikerült, előtúrni a köpenyt, a léptek egyszer csak abbamaradtak, nem hallottam többet őket, de eldöntöttem, hogy a további utamat köpenyben folytatom, és nem az úton fogok menni. Lehet, hogy vadásznak rám, az is lehet, hogy gyilkosokat küldtek rám, és az is lehet, hogy az ellenség már rég a nyomomban van. Lehet, hogy megtudták, hogy egyes-egyedül útra keltem, és a nyomomba eredtek. Apámnak nagyon sok ellensége volt, bármelyik lehet az, aki az életemre akar törni. De én nem hagyhatom, nekem fontos célom van.

Egészen hűvös lett, és besötétedett, mire fél kilométert is alig haladtam előre. Nem az úton mentem, így jóval nehezebb volt, köpenyben, a sötétben, korhadó fák között botorkálni anélkül, hogy elessek, vagy nagy zajt csapjak. Errefele, ahol most voltam, eredetileg nem él semmi itt. De erről a kisebb erdős részről is furcsa legendák keringenek.

Régen, nagy csaták zajlottak ebben az erdőben az itt élő törzsek között, és sokan, rengetegen veszítették életület ezen a helyen. Annyi halott volt, hogy el sem tudták őket hova temetni, nem volt már hely, így több száz halottat az erdő alatti bányában, és járatokban földeltek el. Azóta, nem sokan teszik be a lábukat erre a helyre, főleg, hogy ahol most, valahol ahol most állok, az is éppen egy sírbucka. Sokan voltak olyanok, hogy elájultak csupán, de eltemették őket, és még éltek mikor beföldelték a testüket. Aztán azokat az élőket, akiket a bányában földeltek el, azokat, míg még éltek, valamiféle gáz fertőzte meg, és ez által élőhalottak lettek. Ezt is Martina mesélte még nekem, de ő már halott volt. Ő nem azt akarta, hogy betegség ragadja el, hanem hogy egy zombi. Én inkább betegen halnék meg, minthogy a zombik tépjék a húsomat.

És mi van akkor, ha ezek tényleg léteznek? És mi van akkor, ha ott van az a két lidérc is ami követ? Mi van akkor, ha…

Elakadtak a szavaim, és egyhelyben, mozdulatlanul állva megint füleltem. Megint hallottam a közelgő lépteke, és hogy egy ismerős hang megint a nevemen szólítgat. Vajon ki lehet az? Egyre közelebb, és közelebb jött. Már nem féltem, fel voltam készülve a legváratlanabb dologra is. Kezemben ott volt Lina kardja, ő és a kard adott nekem erőt, ahhoz, hogy győzzek. Futásnak eredtem, mikor hallottam, hogy a léptek is gyorsultak. Szerencsétlen voltam, elbotlottam egy sírgödörben és elvágódtam. A kard messze, kirepült a kezemből, és a köpeny anyaga megreccsent. Éreztem, hogy két darabban hullik le rólam. Kettészakadt. Vérző térddel, és könyökkel feltápászkodtam, de késő volt, az alak ott magasodott felettem, arcát csukja, fedte. Hátamat neki vetettem egy fának, és eltakartam a kezeimmel a szememet, hogy ne kelljen látnom őt, mikor darabokra szaggat. Álltam még egy darabig, és ő is velem szemben, és nem bántott. Nem éreztem rajta rohadó húsnak a szagát, sem alvadó vérnek. Semmit nem éreztem. Óvatosan elvettem a kezemet az arcom elől, és próbáltam felismerni, de a sötétben, és a ködben, nagyon nehéz volt.

Aztán egyszer csak, lépett egyet és megölelt. Erősen szorított, és aztán én is megismertem. Zelgádisz volt az. Nem szóltam semmit, csak hozzá bújtam, és nem akartam elengedni. Közben éreztem, hogy potyognak a könnyeim, végig csurognak az arcomon, és lehullanak az avarba.

• Ne haragudj, hogy így megijesztettelek. – elengedett, megtörölte az arcom, és a kezembe adta a kardot. – sajnálom, hogy az ijedség miatt ezt elszakítottad… - aztán fogta, és a kezembe nyomta a köpeny két darabját. – Majd holnap segítek összevarrni.

• Köszönöm.

• Csak most szabadultam, ne haragudj… - nagy levegőt vett. – Kszellosztól hallottam, hogy a lidércekkel hogy elbántál. Sajnálattal hallottam viszont, hogy elvesztetted a bizalmad az emberi lények iránt azok után, hogy egy lidérc az én alakomat vette fel és csalt tőrbe, Amélia hercegnő.

• Ez nem igaz! – még mindig sírtam. Lerogytam a földre, ő szorosan mellém ült. – nem igaz. Csak… csak már akkor, ugye azt hittem, hogy te vagy az, hogy ilyen hamar szabadultál.

• De most itt vagyok. Nem vagy egyedül. – rám nézett, legalábbis csak sejthettem – vagy talán azt hiszed, hogy én is csak az egyik lidérc vagyok? – nem szóltam egy szót sem. – a lidércek nem tudnak jót tenni, nem tudnak segíteni a másikon… nem tudnak szeretni…

Elhallgattam. Szeretni? Ezt meg hogy érti?

- Akár hiszed, akár nem agyon aggódtam magamat miattad.

• Gondolom. – elnevettem magamat. – végre jó kedvem lett.

• Ennek nagyon örülök. – hangja olyan kellemesen csengett, mint még soha. – most aludj, majd én vigyázok rád az éjszaka, és felébresztelek, ha valami veszély fenyeget. Bízz bennem.

• Bízok, rendben. – hátam megint a fának vetettem, és karjaim a fejem alá tettem, de ő megzavart.

• Gyere ide. Így csak rosszul éreznéd magad. Rosszul aludnál. – magához húzott, és hagyta, hogy a mellkasára hajtsam a fejem. – Így jobb ugye? Csak nem hagyom egy hercegnő a csupasz, hideg földön aludjon. – egész idő alatt égett az arcom.

Sokáig fent voltam nem tudtam aludni. De megszólalni sem mertem, nem akartam, hogy megtámadjanak minket. Olyan jó volt így. Túl jó is… hamar vége lett. Úgy éjféltájban Zelgádisz felvert, hogy készüljek, ha menekülni kell, mert érezte, hogy nem vagyunk biztonságban.

• Meddig maradhatsz velem? – kérdeztem remegő hangon.

• Reggelig legkésőbb, délben vissza kell mennem a fellegvárba. És utána egy hétig nem szabadulok.

A szívem elszorult. Egy hétig nem látom őt! És az alatt az idő alatt, jósokkal, sárkányokkal és még kitudja, hogy mikkel kell szembe néznem, a Múlei erdő boszorkányáról nem is beszélve. Vajon milyen veszélyeket rejt, még a jövöm? A mi jövőnk, Linával együtt. Mikkel kell még szembe néznem ahhoz, hogy megszerezzem neki a gyógyírt, hogy ne halljon meg? Vajon túlélem e, a végzetes csatát, amit a túlélésért folytatok majd? És végezetül, vajon mit jelentett az a visszatérő álom? Az álom, amiben az a hős megment? Az, aki kilép a fák közül, és végez a szörnyeteggel? Egyet biztosan tudtam. Az nem Zelgádisz volt, valaki más lehetett, valahol már láttam, nagyon, nagyon régen, de nem tudtam, hogy hol. Mindenesetre, kértem az Istent, hogy ne kelljen vele találkoznom. Ha a hőst nem látom, a sárkány sem fog megtámadni. Ami azt jelenti, hogy ez csak egy álom, egy rendes álom, ami a félelmeim szüleménye.

• Miért kell menekülnünk? – kérdeztem végül feltápászkodva. Ő előttem állt, kivont karddal.

• Körbe vettek minket… nézd csak – súgta oda, és mereven a távolba bámult. Én átnéztem a válla felett, és ekkor megláttam az ellenséget. Beesett arcú, nyálkás testű lények voltak. Véreres szemeikkel engem bámultam, nem Zelgádiszt akarták, hanem engem. Lassan mozogtak, volt olyan melyiknek, a fél arca hiányzott, a helyett, is csak csupasz csont volt, és hús. Aztán megláttam azt a kettőt is. Kszellosz nem hazudott. Négykézláb közeledtek felém. Azok ketten a régi őrtoronyból. A két lidérc! Közben folyamatosan morogtak, és csupasz, csontos kezeikkel, felém nyújtózkodtak.

• FUSS! Majd én elbánok velük! – kiáltotta oda nekem Zelgádisz, de én nem mozdultam.

• Nem lehet, nem hagylak itt egyedül! – kapaszkodtam belé, de lerázott magáról.

• Gyerünk, mi lesz? Menj már! Szaladj!

• Nem hagylak itt! – kiáltottam kétségbeesetten.

• Menj már! Apád megbízott azzal a feladattal, hogy vigyázzak rád! Nekem a feladatom megvédeni téged! – ez a mondata erősen szíven ütött. Szóval nem szívjóságból segített nekem, hanem mert… hanem mert apa megbízta vele. Azt mondta, hogy aggódott értem. Akkor ezek szerint minden hazugság volt. Az is hazugság volt a részéről, hogy idejött, hogy adta azt a rózsát, minden hazugság volt, amit nekem mondott. Mindvégig csak apám parancsának akart megfelelni. Tudtam, hogy mit jelentett az, hogy ha megszegi az ígéretét, amit a királynak tett, akkor az biztos, hogy fejét veszik. Apám olyan volt. Ha valaki nem engedelmeskedett neki, vagy béna volt, akkor az meghalt. Apám gyáva volt, és kegyetlen. És naiv persze. Rettenetesen naiv.

• Na mi lesz, menj már! – és ekkor tudtam, hogy mit kell tennem. Nem bírtam tovább. Iszonyúan dühös lettem rá.

• Csak azért… mert apám… a megbízás, hogy vigyázz rám??? – kiabáltam neki. Szembe fordult velem. Már az sem érdekelt, ha meghalok.

• Ennek most nincs itt az ideje Amélia! – kiabálta vissza rám.

• Hogy nincs e? – megint levágtam a táskámat és elkezdtem benne kotorászni. – majd most meglátjuk, hogy minek van itt az ideje!

• Most mire készülsz? – kérdezte, de már nem engem nézett, hanem azt a kettőt, amik felénk közeledtek. Végre megtaláltam, amit keresetem. Kezembe vettem egyet, a Zelgádisztól kapott talizmánok közül és közelebb mentem a zombikhoz.

Túlvilági erő, karmazsin vérfolyam!

Régmúlt idők homályából ismét felbukkansz!

Nem riadok vissza, hogy gonosz megússza:

A rám ruházott hatalom, add, hogy gonoszt pusztítson,

Add, hogy…

• Amélia ne! – kiáltott rám, az éppen, karddal viaskodó Zelgádisz. – ne tedd, kérlek!

• Gonoszt pusztítson! Sárkányiga! – kiáltottam el magamat. A kezeimből, és belőlem, egy vöröses energianyaláb csapódott ki a semmibe, végül egy hatalmas robbanásban végződött. Ordítottam. Azt hittem, hogy menten darabokra szakad a testem, aztán akkora fájdalmat éreztem, mint még soha. Azt hittem, hogy darabokban fekszem az erdőben és kínlódok a túlélésért, de semmi ilyesmi nem volt. Zelgádisz a robbanás utolsó pillanatában magával rántott az égbe, és erre csak akkor eszméltem rá, mikor kinyitottam a szemem, és lenéztem. Csodálkoztam, hogy mekkora pusztítást, képes végezni egy ilyen varázslat. Nem mertem Zelgádisz szemébe nézni.

• Jól vagy Amélia? – kérdezte aggódóan. Én elfordítottam a fejem. Szégyelltem magamat.

• Jól.

• Ezt én is megtudtam, volna idézni, de sajnos fölösleges lett volna. Hiszen, ha rosszul sül el, mi is meghalhattunk volna.

• Igaz, hogy… – kezdtem, de félbe szakított

• De szerencsére időben magammal rántottalak, így kisebb karcolásokkal ugyan, de megúsztuk. – nagyon sóhajtottam – mit is akartál mondani?

• Már semmit. Szálljunk le, valahol ahol, eltölthetjük az éjszakát.

• Mit szólnál, ha átrepítenélek a Múlei erdő felett? Sokkal több időd maradna sárkányt fogni.

• Nem lehet. Fel kell kutatnom a Múlei boszorkányt, és ki kell faggatnom, hogy merre találom a gyógyírt… vagy a tündéteket. Neki tudnia kell!

• Azzal ugye tisztában vagy, hogy aki bemerészkedett abba az erdő, az nem élet túl? Azt soha nem látták viszont, akármilyen jó boszorkány, vagy harcos is volt.

• Akkor még is, honnan ez a sok mendemonda, meg találgatás?

• Csak találgatás.

• És azt honnan tudják, hogy mit csinál a boszorkány az áldozataival, hogy a szívüket…

• Az is csak mendemonda. – nem nézett a szemembe. Szomorúnak tűnt. Vajon mi oka lehetett erre, hogy szomorkodjon, mikor én a Múlei erdő titokzatos-őrült boszorkányáról beszélek. De nem kérdeztem rá, tapintatosságnak vettem, hogy nem kérdeztem meg tőle, miért lett ilyen szomorú.

• Zelgádisz, szálljunk le végre légy szíves. – kértem, miután kezdett eléggé megrémíteni a magasság. Ahogy elgondolkodott, észre sem vette, hogy egyhelyben lebegünk, közben egyre magasabbra, és magasabbra szállunk és kezdtem nagyon fázni.

• Azonnal. – abba hagyta a melankolikus bámulást a semmibe, és leszállt a földre. Olyan jó volt a földön állni, két lábbal, érezni, hogy nem úszik ki a talpad alól.

• Már csak pár óra van reggelig, aludni kéne. – mondta.

• Legalább, meghaltak mind az ellenségek?

• Nincs olyan lény, ami túlélne egy ekkora méretű robbanást.

• Akkor jó. – ám nekem mégis olyan gyanús volt minden.

• Most aludj. – leült egy farönkre, és magához húzott ismét. De én elhúzódtam tőle. Nem akartam, hogy szívességet tegyen apámnak, hogy hagyja, hogy hozzá bújva aludjak. Inkább leültem a földre, és hátamat a rönknek vetve, arcomat a térdeimre hajtva nyomott el az álom.

• A sárkány! – arra ébredtem, hogy ordítok.

• Milyen sárkány? – kérdezte Zelgádisz. Felnéztem, ott ült még mindig a farönkön.

Megint álmodtam. Nem néztem rá. Mereven a távolba bámultam, és letöröltem a verítéket a homlokomról. Ugyanazt, megint csak UGYANAZT! Ott volt az a névtelen harcos, ugyanaz a sárkány, a vérig menő küzdelem. Mit jelenthet ez?

• Milyen sárkány? – ismételte megint meg a kérdést Zelgádisz.

• Semmilyen, csak álmodtam… - éreztem, hogy tekintete a hátamba fúródik, és hogy töprengő tekintettel néz rám, mintha tudná, értené, hogy miről beszélek. Elővettem a kis zacskót, és bekaptam egyet, a virágmagok közül. Már nem voltam éhes, és erőtlen sem.

• Indulok. – jelentettem ki nyomatékosan.

• De hát a köpeny?

• Többé nem lesz rá szükségem.

• Hogy érted?

• A nélkül csinálom végig.

• Sajnálom, hogy itt el kell válnunk.

• Gondolom mennyire. – morogtam, de szerencsétlenségemre meghallotta.

• Nem tudom, hogy mi bajod van velem… de most mennem kell. Azt hiszem, nem tettem ellened, semmi rosszat, hogy ennyire utálj. – mérges volt rám, hangja remegett a dühtől, én meg csak álltam ott, és a hátamat mutattam neki.

• Na és? Nem utállak…

• Ezt jó tudni. – meghajolt, de most nem volt olyan méltóságteljes, mint azelőtt, sokkal inkább türelmetlen, mintha azt olvastam, volna ki belőle, hogy siet, hogy minél hamarabb szabaduljon. Akkor csak menjen, nincsen szükségem arra, hogy érdekből legyen mellettem. – viszlát, Amélia hercegnő. – nem nézett rám, csak hátat fordított, és a magasba emelkedett. Addig néztem, amíg el nem tűnt a felhők között.

• Jól van, mostantól, egyedül kell boldogulnom. – éreztem, hogy a kalandok megedzették a lelkem, és a testem. Bátornak éreztem magamat és erősnek, és mindenre képesnek, azért hogy megmentsem Linát. Szembeszállok egy sárkánnyal. Na és? És még a Múlei erdő titokzatos-őrült boszorkányával is. Na és? Legyőzöm a zombikat és a lidérceket, cseppet sem félek majd. Sőt. Na és, mit érek el vele, ha mindenkit elmarok magam mellől?

Leültem a farönkre, és megtámasztottam az arcomat a tenyereimben. Elgondolkodtam azon, hogy merre induljak, nehéz volt így tájékozódni, hogy azt sem tudtam, hogy azaz ostoba hova röpített engem.

Beleszagoltam a levegőbe. Éreztem a páfrányok nyárédes illatát, pedig már november eleje volt, és láttam, hogy a szél, szárnyára kapta a bogáncspihe könnyű raját. A távolból a tenger fakó moraja hallatszott, a földek kopaszon és szárazon nyújtóztak, szélükön aranyvessző sárgállott, odébb egy keskeny völgyet folyó szelt át, melynek partját, és környékét ibolya és szikcsillag, földöntúlian bíbor szőnyege borította. A Fénylő-tó pedig kék volt, csupán, kék-kék-kék, nem a tavasz változékony kékje, sem a nyár sápadt azúrja, hanem tiszta, állhatatosan és derűsen nyugodt kék, mintha a víz már maga mögött tudna minden csapongó hangulatot, és feszült érzést, s végre lecsillapodva, szeszélyes álmoktól zavartalanul adná át magát a higgadt békének.

Bárcsak az én lelkem is ilyen békés lenne, és nem dúlnának benne háborút a különböző érzések. Hol azt éreztem, hogy átengedem magamat a kísértésnek, és visszafordulok, hogy ez a kaland nem is nekem való, hanem valakinek, aki erre született, aki erre áldozná az egész életét, mondjuk Lina. Hol meg azt, hogy felébred bennem egy vágy, és elmegyek, és végig csinálom, és azután nem állok meg, felfedezem a világot, a tiltott tájakat, és azt a birodalmat is, ahol emberi lény még nem járt. Én, egyedül… Amélia hercegnő!