|
4. fejezet
Demonshadow 2007.07.10. 21:40
Szó szerint teljesen ledermedtem a nappaliban. Pont az a dolog történt meg, amit a legkevésbé sem akartam. Találkozni Kohakuval és a szüleivel.
Szó szerint teljesen ledermedtem a nappaliban. Pont az a dolog történt meg, amit a legkevésbé sem akartam. Találkozni Kohakuval és a szüleivel.
~ Csak azt tudnám, miért ma jöttek? Nem úgy volt, hogy holnap?... Brr…~ morgolódtam.
Mivel a szüleim beszélgetni akartak Kohaku szüleivel, minket kiküldtek a kertbe. Szokás szerint leültünk a tó előtti padra. Az első 10 percbe mindketten hallgattunk, nem volt miről beszélnünk. Aztán én megkezdtem a beszélgetést.
- Mondd Kohaku, te mit gondolsz erről az egész esküvőről?
- Most mire vagy kíváncsi pontosan? – kérdezte, mintha nem is értette volna a kérdésem lényegét. Csak bután pislogott rám, mint egy kisgyerek, aki nem érti mit is beszélnek hozzá.
- Úgy értem, hogy szerinted jó ötlet ez az egész? Te szeretnéd, hogy tényleg összeházasodjunk?
- Hogy kérdezhetsz ilyet? – kérdezte és a megfelelő szavakat kereste, de úgy nézett ki mintha csak levegőért kapkodna. Szegény elég szánalmasan festett, még azt sem tudta kinyögni, amit akart.
- Ugyan miért lepődtél meg annyira? A szüleink már gyerekkorunkba eldöntötték, hogy nekünk össze kell házasodnunk és kész. Mi ez ellen nem tehetünk, el kell fogadnunk a döntésüket és életünket egész végéig egymás mellett kell töltenünk, mint férj és feleség. És ez egyfelől igazságtalan. Ez már egyáltalán nem divat Európában, ilyen szinte már sehol sincs. No meg a másik, gondolom te nem is szeretnél engem elvenni feleségül… - mondtam és unottan a tavat kezdtem nézni. Azt hittem beletart majd pár percbe, míg fölfogja mit is mondtam neki, de nagy meglepődésemre megragadta a kezemet. Ijedten fordultam felé.
- Miért is ne szeretnélek már feleségül venni? Hisz mi kettőnket egymásnak teremtettek! – mondta nagy büszkén és halálos komolysággal.
Hát én sajnos nem bírtam ki, elrántottam a kezemet és elnevettem magamat. Ekkora zagyvaságot azért már ő sem mondhat. Ugyan honnan vesz ilyet az ember?
- Most meg miért nevetsz kedves? – kérdezte megint kisgyermek tekintettel.
- Miről beszélsz? Még hogy egymásnak teremtettek... Ezt meg honnan szedted? Csakis a szüleink akarják, hogy összeházasodjunk. Nincs itt semmiféle olyan, hogy egymásnak teremtettek volna minket. A mi házasságunk csak egy üzlet! – vágtam a képébe, mire ő teljesen ledöbbent és csak tátott szájjal bámult rám. – Nem igaz, hogy te eddig erre még nem jöttél rá. Mondjuk nem is kellene annyira csodálkoznom ezen…
- Üzlet?... – motyogta magában, miközben a földet bámulta.
- Miért, mi más lenne? Nem veszik figyelembe az érzéseinket. Hiszen mi nem is szeretjük egymást. Életünkben most találkozunk másodszorra. – úgy látszott kezdtem felkelteni Kohaku érdeklődését, mert hirtelen rám nézett és érdeklődve hallgatta, amit neki mondtam. – Itt szó sincs szerelemről. Ha beleszeretnél egy másik lányba vagy én egy fiúba, semmi sem lehetne. Nem teljesedhetne be a szerelem, mert nekünk együtt kell élnünk csak azért, mert a szüleink ezt akarják. Jut eszembe, nincs véletlenül egy lány, aki tetszik neked vagy netán szerelmes lennél belé?
Kohaku fülig pirult és lenézett a földre. Látszott rajta, hogy nagyon bántja valami.
- Hát van egy lány… Midorynak hívják, velem egyidős és ugyanabba az iskolába jár ahova én. Már amióta abba az iskolába járok, nagyon tetszik. Talán… szeretem is. De a szüleimnek nem mertem elmondani. Pedig ő is japán származású lány, ráadásul mindkét szülője ott élt Japánban. Ők is betartják a hagyományokat, de ha jól tudom neki még nincs jövendőbelije. Sokszor szoktunk beszélgetni, nagyon kedves… - mesélte nekem Kohaku. Elég őszintének tűnt, szinte nem is nézett a szemembe. Tudom, hogy olyankor mindig zavarban van.
- Látod, éppen erről beszéltem neked. Soha nem lehetne tiéd az a lány. Soha! De… ez ellen lehetne tenni valamit, mármint, hogy mindketten boldogok lehessünk. Egyszerűen csak oda kell állnunk a szüleink elé és meg kell mondanunk nekik, hogy mi ezt az egészet nem akarjuk. Meg te is mást szeretsz, aki szintén japán származású lány és be is tartják a hagyományokat. Elvehetnéd azt a lányt is, nem pedig engem! És addig kell fűzni őket, amíg bele nem egyeznek.
Kohakunak tetszett az ötlet, csak ugye ehhez bátorság is kell, hogy szembeszálljon a szüleivel. Csak Kohakut nem nagy bátorsággal és szerencsével áldotta meg az Ég, így azonnal problémába ütköztünk a tervünket illetően.
- De mégis mit kellene mondanom nekik? A szüleim nagyon szigorúak hozzám… - mondta egyre halkabban, majd egy életunt képet vágott. Eléggé le volt lombozódva a kedve, mondjuk meg is értettem szegényt. Nem lehetett neki se könnyű.
- Ha nincs benned elég bátorság, akkor most azonnal elfelejthetjük ezt az egészet! Egyszer legyél már az életbe férfi!
- Ezt most meg miért mondod? – kérdezte és értetlenül pislogott rám.
~ Ezt az ostobát, Istenem! A kezembe kell vennem mindent, látom erre a fiúra nem számíthatok. Benne nincs meg a kellő bátorság, ehhez az egészhez. Már attól is megijedne, ha az apja kicsit csúnyán nézne rá. Hm… de egyedül vajon mit kellene tennem? ~
Teljesen elgondolkoztam, nem is vettem észre, hogy mi zajlik körülöttem. Kohaku szülei és az én szüleim is kijöttek utánunk a kertbe.
- Kohaku induhlnunk kehll. Búhcsúhzz el Miha kisahhonytól! – szólt Kohaku apja, amire én még mindig nem eszméltem fel.
Olyan gyorsan történt minden. Kohaku az arcomhoz hajolt és egyenesen szájon csókolt. Abban a pillanatban azonnal föleszméltem, és ellöktem magamtól.
- Úristen! Te meg mit csinálsz?! - kiáltottam fel ijedtemben. Igazából eléggé meglepett vele. Nem gondoltam volna, hogy megteszi az után a beszélgetés után. Ráadásul elmondása szerint lehet, hogy szereti is azt a Midory nevezetű lányt. Akkor meg mégis miért csókolt meg?
- Óh! Hát nehm édehsek? – csapta össze a kezét Kohaku apja. Úgy vigyorgott, mint a vadalma, szinte fülig ért a szája. – Nah, akkoh induhljuhnk! Köszöhnjühk szíhves vehndégláhtásukat! A vihszont láhtásra! – köszönt el Kohaku apja, majd a szüleim egyenesen kikísérték őket.
Még mindig a sokk hatása alatt voltam. Én már nem értettem semmit se. Nem hinném, hogy csak az álca kedvéért csókolt meg Kohaku. Nem azt olvastam le a csók után az arcáról, hogy ellenére lett volna a dolog. De akkor meg mégis miért csinálhatta mindezt? Fölkeltem a padról és bementem a házba. A szüleim éppen akkor értek vissza. Még mielőtt bármit is mondhattak volna, elindultam a lépcső felé.
- Fölmegyek a szobámba. Kérlek, hagyjatok magamra! – szóltam vissza nekik fentről, és becsuktam a szobám ajtaját. Fáradtan dőltem le az ágyamra. Még mindig csak agyaltam ezen az egészen. És szokás szerint megint fölhúztam magamat rajta. Apám képébe szerettem volna vágni, hogy miért nem azt mondta, ma jönnek, de tudtam, hogy akkor jönne az alapos fejmosás, amit már szinte kívülről fújok. Már eléggé fáradt voltam mindenhez, pedig még csak alig 3 óra múlott. Fölkeltem az ágyamról és kipakoltam a táskámból. Se leckézni, se tanulni nem volt kedvem, csak végre egy jót aludni. Sok minden kimerített azon a napon, így gondoltam megérdemlek egy kis pihenés, majd visszafeküdtem az ágyra. Pár perccel később, sikítást és hatalmas robajt hallottam a földszintről. Ijedten pattantam föl az ágyról és félve nyitottam ki az ajtót. A húgom a földszintről ijedten rohant fel hozzám, majd az ajtóban összeesett előttem.
- Nővérkém… menekülj… - suttogta halkan, alig hallottam meg. Ijedten térdeltem le mellé és a hátára fektettem. Teljesen bepánikoltam. Minden csupa vér volt. A húgom már nem lélegzett, a teste jéghideg volt és a bőre szürkés. Nagyon megijedtem, remegve fogtam a karomba az egyetlen kishúgom testét, nem tudtam megszólalni. A szüleim sikoltozását hallottam a földszintről. Óvatosan lefektettem a húgomat a földre, majd lefutottam a lépcsőn a földszintre. Óriásai felfordulás volt. Az ablakok kitörve, üvegszilánkok és vércseppek mindenfele. Minden felforgatva, szétverve. Gyors a nappaliba siettem. Ami elém tárult, valami borzalmas volt. A szüleim ott feküdtek egymás mellett a földön vérbe fagyva. Remegtem a félelemtől, a szemeim megteltek könnyekkel. Lassú léptekkel feléjük indultam, közbe levegőért kapkodtam a félelemtől. Letérdeltem a szüleim mellé. Óvatosan megfordítottam és az ölembe fektettem anyám élettelen testét. Könnyek potyogtak a szememből, miközben anyám fájdalomtól eltorzult arcát néztem. Az emelet felől halk léptekre lettem figyelmes. Azonnal odakaptam a fejemet. Egy sötét alak sétált le a lépcsőn, izzó vörös szemekkel. Nem láttam belőle szinte semmit, mintha csak egy árny vagy szellem lett volna. De kezében tisztán láttam egy kardot. Egy ősi szamurájkardot, melyről szeretteim vére csorgott. Nem tudtam, mit kell tegyek, a félelemtől a földbe gyökerezett a lábam, csak figyelni tudtam az egyre- és egyre közelebb érkező alakot. A kardját rám szegezte, majd egy hangos üvöltés kíséretében felém kezdett rohanni. Ijedten magamhoz szorítottam anyámat és sikítottam. Akkor már jól láttam a felém közeledő valamit, ami valójában nem is árny volt, hanem egy férfi. Csak akkor láttam mindent tisztán mikor már csak pár lépésre volt tőlem. Furcsa hosszú kabátot viselt. Könyörtelen arca volt, pedig még egészen fiatal fiú lehetett. És akkor egy hangra lettem figyelmes, fogalmam sem volt, hogy ki volt a gazdája:
- Az eltűnt szamuráj! – ezt kiáltotta az a hang, amit látszólag csak én hallottam meg. Még mielőtt a szamuráj odaért volna hozzám, hirtelen minden elsötétedett. Melegem lett és folyt rólam a víz. Sikítva és ijedten ültem fel az ágyamban.
- Ez meg mi volt?!...
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
