„Volt egy hős, ki, míg élt

Tőle, az emberiség sokat remélt.

Eljutott ő oda, hol a puszta csoda,

Csak gondolat, s ábránd, hova,

Ki, míg élt emlékezik e harcosra,

Fénylő kardjára, hosszú hajára,

S rengeteg, tengernyi bajára.

Ám mégis, mégis több volt ő, mint ősi erő

A pusztító, ki előtt nincs csata melyet, ne nyerne ő…”

Így kezdődött Szejrún ősi eposza, a Fény lovagja. Gáuri, a hős megküzdött a sötétség teremtményeivel, s megszabadította a világot a szörnyetegektől. De azóta, fordult az idő. Igencsak fordult… Napjainkban Szejrúnnak nagyobb szüksége volt hősre, mint valaha. Én nem voltam alkalmas erre a feladatra, csak egyetlen dologra vágytam igazán, és az a béke és az igazság volt. Szerettem volna, ha a mi kis világunkban, legalább Szejrúnban, minden a helyére kerül, minden békés nyugalmas lesz.

Nővérem, Lina, már egészen pici kora óta tanulta a kardforgatást. Eltökélt szándéka volt, mindenképp a hős Gáuri nyomába szegődni, és átkínlódni magát tengernyi veszedelmen. Én óvtam őt, nem akartam, hogy ilyen célt tűzzön ki maga elé, de megállíthatatlan volt…

Nagyon sokat gyakorolt, és nagyon szépen fejlődött. Úgy hat éves lehetett, mikor megmutatkoztak anyánktól örökölt varázserejének a jelei. Egyszer csak arra figyeltem fel, játék közben, hogy a földtől pár centire lebeg. Nem hittem a szememnek, később, megtudtam, hogy anyánk boszorkány volt, és egyedül Lina örökölte a képességeit. Igaz, bennem kevéske volt belőle, de annyi éppen elég volt, hogy meg tudjam idézni a legendás fény gömböt, mivel Gáuri legyőzte az éjszaka szörnyetegeit.

De emellett nagyon gyáva voltam, mindentől féltem, a pókoktól kezdve az idegenekig, nem úgy, mint Lina, aki szembe szállt ezer veszéllyel, csupán azért, hogy elérje a célját. Ő nem rettent meg, semmitől, nem tört össze, a végsőkig küzdött, sosem adta fel, és ezt csodáltam a legjobban benne. Benne megvolt az, ami belőlem hiányzott a legjobban, és ez az erő a bátorság volt.

Sokan meséltek már róla, hogy felütötte fejét egy rejtélyes kór. Aki elkapta, rá két hétre, azonnal meghalt. Hallottam már több embertől is, hogy valamelyik családtagjukat megfertőzte, és az, gyógyíthatatlan lett, később meghalt. Még egészen kicsi voltam, mikor ez kezdődött, és elragadta anyánkat is, Szejrún királynőjét. Nem bírtam feldolgozni a halálát, és évekig nem tudtam, neki megbocsátani, hogy itt hagyott bennünket. Halála után, apánk mindennel megpróbált minket kárpótolni, Lina hamar túl tette magát a szerencsétlenségen, de én képtelen voltam.

Mostanra töltöm be a tizenhatodik életévemet, Lina tizenhét múlt. Egyre jobban aggasztottak az elkövetkező évek. Nem tudtam, hogy mikor akar indulni, és féltem őt elengedni. Hiszen tudtam, hogy még nem áll készen rá, akármennyire is ügyes. Vele menni, meg nem volt merszem.

Egyik nap, arra ébredtem, hogy Martina, a szobalányom, nem kiabál velem, sőt elég sápadt. Ez nála furcsának számított, hiszen a legkedvesebb elfoglaltsága a zsémbelés volt reggelente, mikor lerántotta rólam a takarót, és kioktatott, hogy hogyan kell rendesen viselkednem. Csodálkozva ültem fel, és néztem bele, üres, sápadt fényű szemeibe, és megdöbbenve láttam, hogy eltűnt a szemeiből az a régi, jól ismert tűz. Odarohantam hozzá és megragadtam a karját. Már tudtam, hogy mi a baja, de nem akartam elhinni. Mikor látta, hogy elkezdek sírni, elrántotta a kezét, és kibotorkált a szobámból. Én azonnal, úgy ahogy voltam egy szál hálóingben, Filiához rohantam, az egyetlen emberhez, aki még valamit tud tenni annak érdekében, hogy ne legyen igaz a sejtésem. Filia volt az egyetlen és utolsó sárkánypapnő, aki képes volt, arra, hogy puszta kézzel gyógyítsa meg a beteget. Ő, vagy ezer formáját ismerte a gyógyulásnak, és engem is szívesen tanított erre a szép képességre.

Mire megtaláltam, nem volt egyedül, apám is vele volt, Filionel, Szejrún hercege.

• Lányom, sajnos… - kezdte, de félbe szakítottam.

• Apám! Martina, Martina megkapta a kórt!

• Lányom, Amélia, sajnálom, nagyon sajnálom, nem tudunk mit tenni, hamarosan soha többet nem látod őt… - nagy levegőt vett, és derűsebb arckifejezést öltött – ideje egy új szobalány után nézned.

Erre már nem tudtam semmit sem szólni, csak sírva visszaszaladtam a hálószobámba, és levetettem magamat az ágyra. Hogy lehet ilyen érzéketlen? Ám, mégis tudtam, hogy ő nem hibás, csak bűnbakot keresek, hogy ne kelljen szembe néznem azzal, hogy el fogom veszíteni Martinát.

Egy dolgot már biztosan megtanultam gyermekkoromban. Ha én megkapnám a kórt, akkor nem halnék meg. A külvilágot nem ismertem, nem bírtam szembenézni a vadon rejtegette veszélyekkel, de magamat ismertem. Tudtam, mi van belül, bennem, és azt is tudtam, hogy ha oda akármi is befészkelné magát, én bármilyen erőfeszítés árán képes lennék kiűzni onnan azt. És tudtam, hogy csak egyet tehetek, mégpedig beszélek Martinával, hogy harcolnia kell a betegség ellen, nem adhatja fel, nem ilyen könnyen még nem.

Hamar felöltöztem, és megkerestem Linát, nem tudtam, hogyan kezdjem majd mondani Martinának az elméletemet, és abban sem voltam egészen biztos, hogy képes leszek e arra, hogy szembenézzek egy gyengébb, összetörtebb, esetlenebb Martinával.

Linára nagy szerencsémre, hamar rá akadtam. A palota kertjében volt, és éppen a rózsabokrok ellen vívott élet-halál harcot, egy fából faragott gyakorló karddal.

• Lina! – kiabáltam neki már messziről, mire eldobta a kardot és felém szaladt. Látta, hogy mennyire kétségbe vagyok esve. Azonnal megölelt, ahogy kartávolságba ért.

• Jaj, Amélia! Annyira sajnálom, ami Martinával történt, tudom, hogy ő volt a nevelőnőd édesanyánk halála óta, most nagyon rossz lehet neked. – Ebben egyet értettünk.

• Majd túl teszem magamat rajta – felsóhajtottam – Te, Lina…

• Hm?

• Megtennél nekem valamit?

• Miről lenne szó?

• Álmodtam… – kezdtem. Ki kellett, hogy találjak valamit, hiszen ki hinne, az elgondolásomnak. – álmomban anyánkat láttam, és azt mondta, hiányzott neki az élet, az uralkodás, és mi is. Azt mondta, hogy ki tudta volna űzni magából a betegséget, de nem volt hozzá ereje. Azt mondta, hogy szembe kell néznünk a sorsunkkal, és jogunkban áll azt megváltoztatni.

Vártam, hogy szóljon valamit, de csak a vállát vonta meg. A szemeibe néztem, mire szóra nyitotta a száját, de egy ismeretlen hang félbe szakított minket.

• Te lennél Amélia hercegnő? – lépett elő egy hosszó lila hajú lány az egyik rózsabokor mögül.

• Igen – feleltem megszeppenve.

• Én leszek az új nevelőnőd, arra a két évre, amíg nagykorúságodat be nem töltöd felség, és el nem foglalod méltó helyed, nővéred trónja mellett. – elmosolyodott, mire megnyugodtam. – a nevem Szílfil, fehér papnőnek tanultam, de most ide rendeltek melléd. Édesapád, azt mondta az előző nevelőnőd, elkapta a kórt, nagyon sajnálom, próbáltam mindent megtenni az érdekében, de lehetetlen volt…

• Értem, azért köszönöm. – motyogtam zavartan.

Szílfil elindult vissza, a kastélyba, mi meg Linával követtük őt. Útközben megtudtam, hogy édesapánk, új varázslót fogadott fel az udvarba. Minden királyi udvarban volt egy, vagy több varázsló, aki tanácsokat adott az uralkodónak, és segítette apróbb-nagyobb varázslatokkal a királyság életét.

Mindig fiatal varázslókat küldtek ki, de mi mindig egy vénséget kaptunk. Ám, most Szílfil, azt mondta, hogy egy varázsló tanoncot küldtek a fellegvárból, hogy segítse az életünk.

• Te ezt honnan tudod, Szílfil kisasszony?

• Csak tudom, és kész, ez maradjon csak az én titkom… - azzal elfordult tőlem, intett és elsietett egy folyosó elágazás ellenkező irányába, mint ahogy mi mentünk Linával.

• Furcsa nem? Apánk soha nem mutatja be nekünk egy varázslóját sem, most mégis többet tudunk erről az egyről, mint eddig bármelyikről is. – hadarta vidáman Lina, és közbe a fakarddal hadonászott.

• Igen. – bevallom, kicsit izgatott, a tudat, hogy egy fiatal varázsló növendéket küldtek ki közénk. Tudtam, hogy a varázslóknál a fiatalkor, a mi eszünkkel gondolva olyan húsz év. Ha az ő logikájukkal gondolkodtunk, akkor nyolcvanöt, kilencven is lehet.

Mire elértünk Martina betegszobájához, már senki nem volt bent nála csak mi ketten és Filia kisasszony, aki éppen a fény energiájával gyógyította Martinát.

• Mondom, minden rendben van velem, nem vagyok beteg! – kiabálta kikelve magából Martina, és próbált felkelni, de nem nagyon ment neki, mivel Filia az ágyhoz szegezte varázslattal.

• Filia, kérlek, hagyj, most magunkra egy kicsit… majd szólunk, ha szükségünk lesz rád. – mondta udvariasan Lina, és kinyitotta az ajtót a papnő előtt.

• Akkor engedelmükkel, hercegnők – azzal meghajolt, és pillanatokon belül elhagyta a szobát.

• Nos Martina, Amélia szeretne neked valamit mesélni… - kezdte a bevezetőt Lina. Hálás voltam neki ezért, hogy segített belekezdenem.

• Miről lenne szó? – kérdezte mogorván és a hűvös párnát a bőréhez, szorította, miközben tengerkék pillantásával rám összpontosított.

• Álmodtam – kezdtem, és elmondtam neki ugyanazt a történetet, amit Linának is egy órája körübelül.

• Ez butaság kisasszony, hiszen én nem kaptam el a kórt. Ha beteg lennék, már rég aludnom kellene, tudja a halál első, jelei, légzés zavarok, álmosság… - nagyot ásított, és lehunyta a szemeit, majd újra kinyitotta. – látja kisasszony, semmi oka az aggodalomra. – én csak álltam és bámultam őt, könnyek szöktek a szemembe, és megsimítottam, láztól égő bőrét.

• Ég veled, Martina. – suttogtam magam elé szomorúan, és már majdnem Lina is sírva fakadt, mikor kinyílt a betegszoba ajtaja, és két férfi lépett be rajta. Egyik apám volt, másik az újdonsült varázsló növendék.

• Lányaim, Lina, Amélia, szeretném nektek bemutatni új varázslónkat: Zelgádiszt. – bókoltam, Lina csak pislogott. A fiú tekintete semmit nem árult el, kifejezéstelenül, szúrósan belém fúródott. Lehajtottam a fejemet, majd mikor levette rólam a szemeit, újra megszemléltem. Bőre fehér volt, szemei feketék, haja sötétkék. Ruha gyanánt talárt viselt, aminek csuklyája is, volt, ami félig az arcába volt húzva.

• Üdvözlet hercegnők. – mondta, aztán széles karmozdulattal meghajolt. Észrevettem, hogy a hangja is ugyanolyan hideg, mint a tekintete, mikor először megláttam itt. Zelgádisz Martina mellé lépett, és egyik kezét a szobalány homlokához, másikat az ablaküvegnek támasztotta. Lehunyta a szemeit, és összpontosított. Hamarosan Martina szemei lecsukódtak, légzése lassan szuszogássá ment át, végül elaludt. Zelgádisz levette a kezét a nő homlokáról és apánkhoz fordult.

• Most pihenni kell felség… engedelmével, én most távoznék – apánk bólintott, én bókoltam, Zelgádisz maghajolt, és még utoljára egymás szemébe néztünk.

Egy órával később, már Lina szobájában ültünk, én rajzoltam, Lina meg haditerveket eszelt ki, harci taktikákat azzal kapcsolatban, hogy hogyan fog majd megküzdeni mindenféle gonosz szörnyeteggel, ha kalandot keresni indul.

Furcsálltam, de eddig mindig azon gondolkodtam, hogy milyen lenne, ha a hős Gáuri élne, és nem csak kitaláció lenne. Gondolatban mindig beúszott elém egy kép, hogy a karjaiban tart és rám nevet, de mostanra kezdett kimenni a fejemből. Ez alatt az egy óra alatt, egészen megváltozott a véleményem, folyton csak az újdonsült varázsló pillantására tudtam gondolni, egészen beleborzongtam az érzésbe. Nyugtalan lettem, és tudtam, hogy ilyenkor mit kellett tennem. Magamban elszavaltam a Fény lovagja legkedvesebb részét:

„S kezében kard mellette állt,

Ő, kit szeretett, kitől soha meg nem vált,

Freja, a boszorka, kinek kard volt kezében,

S nyers erő tükröződött barna szemében.

Ott álltak ketten, együtt, széllel szemben,

Együtt, szerelemben, a mélykék végtelenben…”

Pár héttel később, a temetésre készültünk. Ahogy ott álltam, a sírgödör fölött, fekete ruhában, egyszerre csak azt éreztem, hogy megfagytak a végtagjaim, az izmaim, a vérem, az összes érzékszervem. Nem tudtam sírni, nem voltam képes, arra hogy, felfogjam, mi van körülöttem, a szívembe ejtett seb, tovább szakadt, és tátongó lyukká szélesedett. Akkora fájdalmat éreztem, hogy legszívesebben én is Martina mellé feküdtem volna. Martina olyan volt nekem, mint a második anyám. Pont olyan volt az illata is, mint a mamának, csak egy kicsivel volt szigorúbb nála. S most tényleg magányosnak éreztem magam. Lina egész végig mellettem állt, és a kezemet fogta. Ha ő nem lett volna, már rég nem lennék én sem. Olyan volt nekem, mint a levegő, a víz, nélküle nem tudtam élni. S ha elveszíteném, akkor abba én magam pusztulnék bele.

Miután vége lett a szertartásnak, azonnal felrohantam a szobámba, és bezárkóztam. Senkivel nem akartam beszélni, még Linával sem. Egyedül akartam lenni, hogy átgondoljam a dolgokat. Elvégre, már csak pár év választott el a nagykorúságomtól, és elég nagynak éreztem már magamat, hogy ne kelljen egy nevelőnőre szorulnom. Linának se volt már, de egyben különböztünk. Ő tudott varázsolni, én nem.

Papírt és ceruzát vettem a kezembe, és úgy döntöttem, hogy lerajzolom a bennem kavargó érzelmeket. Először, egy csúnya madarat rajzoltam, aki egy ketrecbe van zárva, és magányosan vár a halálra, egy elhagyatott helyen. Végül úgy döntöttem, hogy nem, ez nem igaz. Rajzoltam mellé még egy madarat, de az, szép volt, vörös tollai csak úgy csillogtak a hold ezüstös fényében. Ez a madár jelképezte Linát. Ő szabad volt, és éppen az engem ábrázoló madár felett repkedett, szabadon.

Belegondoltam, hogy milyen is így egyedül és arra jutottam, hogy a magánynál nincsen rosszabb. Így hát, felvettem a köpenyemet, és lesiettem a lépcsőn. Végigrohantam az előcsarnokon, és kisétáltam az istállóhoz. Úgy éreztem, hogy most nagy szükségem van arra, hogy Vollissal, a lovammal legyek. Kivezettem őt az istállójából, és felpattantam rá. Elindultunk. Már esteledett, én mégis eltökélten lovagoltam, nem, nem is, vágtattam az erdő felé. Észrevettem, hogy így estére a lombkoronák csodás sötétkék színt öltenek. Telihold volt, és vagy ezernyi csillag az égen. A domboldalon lovagoltunk, mikor feltámadt a szél. Belekapott a hajamba, és az arcomat cirógatta gyengén, végül abba maradt. Visszaindultunk éppen, mikor patadobogást hallottam meg a hátam mögül. Nem tudtam, hogy mit tegyek, megálljak, vagy tovább menjek e. Ahol most voltunk, az már túl volt a Szejrúni birtokon, és félő volt, hogy banditák lesznek azok. Nem álltam meg, sőt begyorsítottam, pedig hallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja. Hangja ismerős volt. Egyre közelebbről hallottam, de még mindig nem álltam meg. Aztán egy idő után abba maradt.

Mikor visszaértem a palotába, kipirult arccal, kócos hajjal, Lina azonnal kérdőre vont, hogy hol voltam, azt mondta aggódott értem.

• Csak elmentem kicsit Vollissal lovagolni.

• Nekem mért nem szóltál? Én is mentem volna… - vetette a szememre.

• Mert egyedül akartam lenni. – nem szólt semmit csak elfordította a fejét.

• Nézd, Amélia, tudom, hogy neked ez nagyon rossz, de én csak jót akarok neked.

• Igen tudom… - azzal odaléptem hozzá és megöleltem. – most megyek, - mondtam, miután szétváltunk – vacsoránál találkozunk, addig rendbe szedem magamat.

• Rendben – láttam rajta, hogy furcsán néz rám, de nem érdekelt.

Ahogy a szobámhoz vezető félhomályos, magányos folyosón sétáltam, láttam, hogy egy alak áll az egyik sarkon. Először nem ismertem meg, de mikor közelebb mentem, megláttam hogy Zelgadisz az. Megtorpantam, de nem tudtam ránézni.

- Végre… - szólt mély hangján, és most nem tűnt olyan hidegnek. – nem szabad egyedül kóborolni a birtokon kívül. Főleg nem este…

Nem szóltam semmit, csak tovább mentem, ő jött mellettem. Nem szóltunk percekig egy szót sem, csak sétáltunk egymás mellett.

• Nővére már nagyon aggódott önért… - kezdte.

• Tudom – vágtam rá – csak egy kicsit egyedül akartam lenni, és… - eszembe jutott, az a bizonyos hang, ami a nevemen szólított. – honnan tudod, hogy kint voltam?

• Szóltam önnek, de elrohant… - mondta, és mosolyra húzta a száját. Arca azonnal megváltozott, egyszerre a hidegségből, egy melegszívű lénnyé vált.

• Szóval te voltál! – kiáltottam fel és én is elmosolyodtam. – ne haragudj, hogy nem vártalak meg, megijedtem, hogy esetleg valami bandita.

• Ezért nem szabad egyedül sétálgatnia felség

• Tudom – s már éppen akartam, megmagyarázni, mikor egy keresztes pókot vettem észre az egyik falmélyedésben. Ledermedtem, és összehúztam magamat. Zelgadisz észrevette, hogy mit nézek és egy szempillantás alatt, eltüntette a kis betolakodót.

• Ha jól sejtem, kegyed undorodik a pókoktól…

• Most biztosan gyávának tartasz – suttogtam.

• Nem én sem szeretem őket. – vallotta be. Megálltunk és ránéztem, mert eszembe jutott valami.

• Gondolod… - tétováztam, végül elhadartam – meg tudnád szabadítani a kastélyt a pókoktól?

• Azt hiszem, sikerülne – elgondolkodott aztán nyomatékosan kijelentette – Menni fog, még ma este megpróbálom.

• Köszönöm. – meghajoltam. Hálás voltam neki, és nem tudtam elképzelni, hogy mivel fogom ezt meghálálni, mikor megfogta a kezemet. Éreztem, hogy ég az arcom, és a szívem hevesen ver.

• Most mennem kell. – meghajolt, és elengedte a kezemet – Remélem, hamarosan újra elbeszélgethetünk…- azzal megfordult és pillanatok alatt eltűnt, elnyelte őt a félhomály.

Én csak álltam ott, és egy dolog járt a fejemben: Reméli? Én is.

Így kezdődött Szejrún ősi eposza, a Fény lovagja. Gáuri, a hős megküzdött a sötétség teremtményeivel, s megszabadította a világot a szörnyetegektől. De azóta, fordult az idő. Igencsak fordult… Napjainkban Szejrúnnak nagyobb szüksége volt hősre, mint valaha. Én nem voltam alkalmas erre a feladatra, csak egyetlen dologra vágytam igazán, és az a béke és az igazság volt. Szerettem volna, ha a mi kis világunkban, legalább Szejrúnban, minden a helyére kerül, minden békés nyugalmas lesz. Nővérem, Lina, már egészen pici kora óta tanulta a kardforgatást. Eltökélt szándéka volt, mindenképp a hős Gáuri nyomába szegődni, és átkínlódni magát tengernyi veszedelmen. Én óvtam őt, nem akartam, hogy ilyen célt tűzzön ki maga elé, de megállíthatatlan volt…Nagyon sokat gyakorolt, és nagyon szépen fejlődött. Úgy hat éves lehetett, mikor megmutatkoztak anyánktól örökölt varázserejének a jelei. Egyszer csak arra figyeltem fel, játék közben, hogy a földtől pár centire lebeg. Nem hittem a szememnek, később, megtudtam, hogy anyánk boszorkány volt, és egyedül Lina örökölte a képességeit. Igaz, bennem kevéske volt belőle, de annyi éppen elég volt, hogy meg tudjam idézni a legendás fény gömböt, mivel Gáuri legyőzte az éjszaka szörnyetegeit. De emellett nagyon gyáva voltam, mindentől féltem, a pókoktól kezdve az idegenekig, nem úgy, mint Lina, aki szembe szállt ezer veszéllyel, csupán azért, hogy elérje a célját. Ő nem rettent meg, semmitől, nem tört össze, a végsőkig küzdött, sosem adta fel, és ezt csodáltam a legjobban benne. Benne megvolt az, ami belőlem hiányzott a legjobban, és ez az erő a bátorság volt. Sokan meséltek már róla, hogy felütötte fejét egy rejtélyes kór. Aki elkapta, rá két hétre, azonnal meghalt. Hallottam már több embertől is, hogy valamelyik családtagjukat megfertőzte, és az, gyógyíthatatlan lett, később meghalt. Még egészen kicsi voltam, mikor ez kezdődött, és elragadta anyánkat is, Szejrún királynőjét. Nem bírtam feldolgozni a halálát, és évekig nem tudtam, neki megbocsátani, hogy itt hagyott bennünket. Halála után, apánk mindennel megpróbált minket kárpótolni, Lina hamar túl tette magát a szerencsétlenségen, de én képtelen voltam. Mostanra töltöm be a tizenhatodik életévemet, Lina tizenhét múlt. Egyre jobban aggasztottak az elkövetkező évek. Nem tudtam, hogy mikor akar indulni, és féltem őt elengedni. Hiszen tudtam, hogy még nem áll készen rá, akármennyire is ügyes. Vele menni, meg nem volt merszem. Egyik nap, arra ébredtem, hogy Martina, a szobalányom, nem kiabál velem, sőt elég sápadt. Ez nála furcsának számított, hiszen a legkedvesebb elfoglaltsága a zsémbelés volt reggelente, mikor lerántotta rólam a takarót, és kioktatott, hogy hogyan kell rendesen viselkednem. Csodálkozva ültem fel, és néztem bele, üres, sápadt fényű szemeibe, és megdöbbenve láttam, hogy eltűnt a szemeiből az a régi, jól ismert tűz. Odarohantam hozzá és megragadtam a karját. Már tudtam, hogy mi a baja, de nem akartam elhinni. Mikor látta, hogy elkezdek sírni, elrántotta a kezét, és kibotorkált a szobámból. Én azonnal, úgy ahogy voltam egy szál hálóingben, Filiához rohantam, az egyetlen emberhez, aki még valamit tud tenni annak érdekében, hogy ne legyen igaz a sejtésem. Filia volt az egyetlen és utolsó sárkánypapnő, aki képes volt, arra, hogy puszta kézzel gyógyítsa meg a beteget. Ő, vagy ezer formáját ismerte a gyógyulásnak, és engem is szívesen tanított erre a szép képességre. Mire megtaláltam, nem volt egyedül, apám is vele volt, Filionel, Szejrún hercege.

• Lányom, sajnos… - kezdte, de félbe szakítottam.

• Apám! Martina, Martina megkapta a kórt!

• Lányom, Amélia, sajnálom, nagyon sajnálom, nem tudunk mit tenni, hamarosan soha többet nem látod őt… - nagy levegőt vett, és derűsebb arckifejezést öltött – ideje egy új szobalány után nézned. Erre már nem tudtam semmit sem szólni, csak sírva visszaszaladtam a hálószobámba, és levetettem magamat az ágyra. Hogy lehet ilyen érzéketlen? Ám, mégis tudtam, hogy ő nem hibás, csak bűnbakot keresek, hogy ne kelljen szembe néznem azzal, hogy el fogom veszíteni Martinát.

Egy dolgot már biztosan megtanultam gyermekkoromban. Ha én megkapnám a kórt, akkor nem halnék meg. A külvilágot nem ismertem, nem bírtam szembenézni a vadon rejtegette veszélyekkel, de magamat ismertem. Tudtam, mi van belül, bennem, és azt is tudtam, hogy ha oda akármi is befészkelné magát, én bármilyen erőfeszítés árán képes lennék kiűzni onnan azt. És tudtam, hogy csak egyet tehetek, mégpedig beszélek Martinával, hogy harcolnia kell a betegség ellen, nem adhatja fel, nem ilyen könnyen még nem. Hamar felöltöztem, és megkerestem Linát, nem tudtam, hogyan kezdjem majd mondani Martinának az elméletemet, és abban sem voltam egészen biztos, hogy képes leszek e arra, hogy szembenézzek egy gyengébb, összetörtebb, esetlenebb Martinával. Linára nagy szerencsémre, hamar rá akadtam. A palota kertjében volt, és éppen a rózsabokrok ellen vívott élet-halál harcot, egy fából faragott gyakorló karddal.

• Lina! – kiabáltam neki már messziről, mire eldobta a kardot és felém szaladt. Látta, hogy mennyire kétségbe vagyok esve. Azonnal megölelt, ahogy kartávolságba ért.

• Jaj, Amélia! Annyira sajnálom, ami Martinával történt, tudom, hogy ő volt a nevelőnőd édesanyánk halála óta, most nagyon rossz lehet neked. – Ebben egyet értettünk.

• Majd túl teszem magamat rajta – felsóhajtottam – Te, Lina…

• Hm?

• Megtennél nekem valamit?

• Miről lenne szó?

• Álmodtam… – kezdtem. Ki kellett, hogy találjak valamit, hiszen ki hinne, az elgondolásomnak. – álmomban anyánkat láttam, és azt mondta, hiányzott neki az élet, az uralkodás, és mi is. Azt mondta, hogy ki tudta volna űzni magából a betegséget, de nem volt hozzá ereje. Azt mondta, hogy szembe kell néznünk a sorsunkkal, és jogunkban áll azt megváltoztatni.

Vártam, hogy szóljon valamit, de csak a vállát vonta meg. A szemeibe néztem, mire szóra nyitotta a száját, de egy ismeretlen hang félbe szakított minket.

• Te lennél Amélia hercegnő? – lépett elő egy hosszó lila hajú lány az egyik rózsabokor mögül.

• Igen – feleltem megszeppenve.

• Én leszek az új nevelőnőd, arra a két évre, amíg nagykorúságodat be nem töltöd felség, és el nem foglalod méltó helyed, nővéred trónja mellett. – elmosolyodott, mire megnyugodtam. – a nevem Szílfil, fehér papnőnek tanultam, de most ide rendeltek melléd. Édesapád, azt mondta az előző nevelőnőd, elkapta a kórt, nagyon sajnálom, próbáltam mindent megtenni az érdekében, de lehetetlen volt…

• Értem, azért köszönöm. – motyogtam zavartan.

Szílfil elindult vissza, a kastélyba, mi meg Linával követtük őt. Útközben megtudtam, hogy édesapánk, új varázslót fogadott fel az udvarba. Minden királyi udvarban volt egy, vagy több varázsló, aki tanácsokat adott az uralkodónak, és segítette apróbb-nagyobb varázslatokkal a királyság életét. Mindig fiatal varázslókat küldtek ki, de mi mindig egy vénséget kaptunk. Ám, most Szílfil, azt mondta, hogy egy varázsló tanoncot küldtek a fellegvárból, hogy segítse az életünk.

• Te ezt honnan tudod, Szílfil kisasszony?

• Csak tudom, és kész, ez maradjon csak az én titkom… - azzal elfordult tőlem, intett és elsietett egy folyosó elágazás ellenkező irányába, mint ahogy mi mentünk Linával.

• Furcsa nem? Apánk soha nem mutatja be nekünk egy varázslóját sem, most mégis többet tudunk erről az egyről, mint eddig bármelyikről is. – hadarta vidáman Lina, és közbe a fakarddal hadonászott.

• Igen. – bevallom, kicsit izgatott, a tudat, hogy egy fiatal varázsló növendéket küldtek ki közénk. Tudtam, hogy a varázslóknál a fiatalkor, a mi eszünkkel gondolva olyan húsz év. Ha az ő logikájukkal gondolkodtunk, akkor nyolcvanöt, kilencven is lehet.

Mire elértünk Martina betegszobájához, már senki nem volt bent nála csak mi ketten és Filia kisasszony, aki éppen a fény energiájával gyógyította Martinát.

• Mondom, minden rendben van velem, nem vagyok beteg! – kiabálta kikelve magából Martina, és próbált felkelni, de nem nagyon ment neki, mivel Filia az ágyhoz szegezte varázslattal.

• Filia, kérlek, hagyj, most magunkra egy kicsit… majd szólunk, ha szükségünk lesz rád. – mondta udvariasan Lina, és kinyitotta az ajtót a papnő előtt.

• Akkor engedelmükkel, hercegnők – azzal meghajolt, és pillanatokon belül elhagyta a szobát.

• Nos Martina, Amélia szeretne neked valamit mesélni… - kezdte a bevezetőt Lina. Hálás voltam neki ezért, hogy segített belekezdenem.

• Miről lenne szó? – kérdezte mogorván és a hűvös párnát a bőréhez, szorította, miközben tengerkék pillantásával rám összpontosított.

• Álmodtam – kezdtem, és elmondtam neki ugyanazt a történetet, amit Linának is egy órája körübelül.

• Ez butaság kisasszony, hiszen én nem kaptam el a kórt. Ha beteg lennék, már rég aludnom kellene, tudja a halál első, jelei, légzés zavarok, álmosság… - nagyot ásított, és lehunyta a szemeit, majd újra kinyitotta. – látja kisasszony, semmi oka az aggodalomra. – én csak álltam és bámultam őt, könnyek szöktek a szemembe, és megsimítottam, láztól égő bőrét.

• Ég veled, Martina. – suttogtam magam elé szomorúan, és már majdnem Lina is sírva fakadt, mikor kinyílt a betegszoba ajtaja, és két férfi lépett be rajta. Egyik apám volt, másik az újdonsült varázsló növendék.

• Lányaim, Lina, Amélia, szeretném nektek bemutatni új varázslónkat: Zelgádiszt. – bókoltam, Lina csak pislogott. A fiú tekintete semmit nem árult el, kifejezéstelenül, szúrósan belém fúródott. Lehajtottam a fejemet, majd mikor levette rólam a szemeit, újra megszemléltem. Bőre fehér volt, szemei feketék, haja sötétkék. Ruha gyanánt talárt viselt, aminek csuklyája is, volt, ami félig az arcába volt húzva.

• Üdvözlet hercegnők. – mondta, aztán széles karmozdulattal meghajolt. Észrevettem, hogy a hangja is ugyanolyan hideg, mint a tekintete, mikor először megláttam itt. Zelgádisz Martina mellé lépett, és egyik kezét a szobalány homlokához, másikat az ablaküvegnek támasztotta. Lehunyta a szemeit, és összpontosított. Hamarosan Martina szemei lecsukódtak, légzése lassan szuszogássá ment át, végül elaludt. Zelgádisz levette a kezét a nő homlokáról és apánkhoz fordult.

• Most pihenni kell felség… engedelmével, én most távoznék – apánk bólintott, én bókoltam, Zelgádisz maghajolt, és még utoljára egymás szemébe néztünk.

Egy órával később, már Lina szobájában ültünk, én rajzoltam, Lina meg haditerveket eszelt ki, harci taktikákat azzal kapcsolatban, hogy hogyan fog majd megküzdeni mindenféle gonosz szörnyeteggel, ha kalandot keresni indul. Furcsálltam, de eddig mindig azon gondolkodtam, hogy milyen lenne, ha a hős Gáuri élne, és nem csak kitaláció lenne. Gondolatban mindig beúszott elém egy kép, hogy a karjaiban tart és rám nevet, de mostanra kezdett kimenni a fejemből. Ez alatt az egy óra alatt, egészen megváltozott a véleményem, folyton csak az újdonsült varázsló pillantására tudtam gondolni, egészen beleborzongtam az érzésbe. Nyugtalan lettem, és tudtam, hogy ilyenkor mit kellett tennem. Magamban elszavaltam a Fény lovagja legkedvesebb részét:

„S kezében kard mellette állt,

Ő, kit szeretett, kitől soha meg nem vált,

Freja, a boszorka, kinek kard volt kezében,

S nyers erő tükröződött barna szemében.

Ott álltak ketten, együtt, széllel szemben,

Együtt, szerelemben, a mélykék végtelenben…”

Pár héttel később, a temetésre készültünk. Ahogy ott álltam, a sírgödör fölött, fekete ruhában, egyszerre csak azt éreztem, hogy megfagytak a végtagjaim, az izmaim, a vérem, az összes érzékszervem. Nem tudtam sírni, nem voltam képes, arra hogy, felfogjam, mi van körülöttem, a szívembe ejtett seb, tovább szakadt, és tátongó lyukká szélesedett. Akkora fájdalmat éreztem, hogy legszívesebben én is Martina mellé feküdtem volna. Martina olyan volt nekem, mint a második anyám. Pont olyan volt az illata is, mint a mamának, csak egy kicsivel volt szigorúbb nála. S most tényleg magányosnak éreztem magam. Lina egész végig mellettem állt, és a kezemet fogta. Ha ő nem lett volna, már rég nem lennék én sem. Olyan volt nekem, mint a levegő, a víz, nélküle nem tudtam élni. S ha elveszíteném, akkor abba én magam pusztulnék bele. Miután vége lett a szertartásnak, azonnal felrohantam a szobámba, és bezárkóztam. Senkivel nem akartam beszélni, még Linával sem. Egyedül akartam lenni, hogy átgondoljam a dolgokat. Elvégre, már csak pár év választott el a nagykorúságomtól, és elég nagynak éreztem már magamat, hogy ne kelljen egy nevelőnőre szorulnom. Linának se volt már, de egyben különböztünk. Ő tudott varázsolni, én nem. Papírt és ceruzát vettem a kezembe, és úgy döntöttem, hogy lerajzolom a bennem kavargó érzelmeket. Először, egy csúnya madarat rajzoltam, aki egy ketrecbe van zárva, és magányosan vár a halálra, egy elhagyatott helyen. Végül úgy döntöttem, hogy nem, ez nem igaz. Rajzoltam mellé még egy madarat, de az, szép volt, vörös tollai csak úgy csillogtak a hold ezüstös fényében. Ez a madár jelképezte Linát. Ő szabad volt, és éppen az engem ábrázoló madár felett repkedett, szabadon. Belegondoltam, hogy milyen is így egyedül és arra jutottam, hogy a magánynál nincsen rosszabb. Így hát, felvettem a köpenyemet, és lesiettem a lépcsőn. Végigrohantam az előcsarnokon, és kisétáltam az istállóhoz. Úgy éreztem, hogy most nagy szükségem van arra, hogy Vollissal, a lovammal legyek. Kivezettem őt az istállójából, és felpattantam rá. Elindultunk. Már esteledett, én mégis eltökélten lovagoltam, nem, nem is, vágtattam az erdő felé. Észrevettem, hogy így estére a lombkoronák csodás sötétkék színt öltenek. Telihold volt, és vagy ezernyi csillag az égen. A domboldalon lovagoltunk, mikor feltámadt a szél. Belekapott a hajamba, és az arcomat cirógatta gyengén, végül abba maradt. Visszaindultunk éppen, mikor patadobogást hallottam meg a hátam mögül. Nem tudtam, hogy mit tegyek, megálljak, vagy tovább menjek e. Ahol most voltunk, az már túl volt a Szejrúni birtokon, és félő volt, hogy banditák lesznek azok. Nem álltam meg, sőt begyorsítottam, pedig hallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja. Hangja ismerős volt. Egyre közelebbről hallottam, de még mindig nem álltam meg. Aztán egy idő után abba maradt. Mikor visszaértem a palotába, kipirult arccal, kócos hajjal, Lina azonnal kérdőre vont, hogy hol voltam, azt mondta aggódott értem.

• Csak elmentem kicsit Vollissal lovagolni.

• Nekem mért nem szóltál? Én is mentem volna… - vetette a szememre.

• Mert egyedül akartam lenni. – nem szólt semmit csak elfordította a fejét.

• Nézd, Amélia, tudom, hogy neked ez nagyon rossz, de én csak jót akarok neked.

• Igen tudom… - azzal odaléptem hozzá és megöleltem. – most megyek, - mondtam, miután szétváltunk – vacsoránál találkozunk, addig rendbe szedem magamat.

• Rendben – láttam rajta, hogy furcsán néz rám, de nem érdekelt.

Ahogy a szobámhoz vezető félhomályos, magányos folyosón sétáltam, láttam, hogy egy alak áll az egyik sarkon. Először nem ismertem meg, de mikor közelebb mentem, megláttam hogy Zelgadisz az. Megtorpantam, de nem tudtam ránézni.

- Végre… - szólt mély hangján, és most nem tűnt olyan hidegnek. – nem szabad egyedül kóborolni a birtokon kívül. Főleg nem este…

Nem szóltam semmit, csak tovább mentem, ő jött mellettem. Nem szóltunk percekig egy szót sem, csak sétáltunk egymás mellett.

• Nővére már nagyon aggódott önért… - kezdte.

• Tudom – vágtam rá – csak egy kicsit egyedül akartam lenni, és… - eszembe jutott, az a bizonyos hang, ami a nevemen szólított. – honnan tudod, hogy kint voltam?

• Szóltam önnek, de elrohant… - mondta, és mosolyra húzta a száját. Arca azonnal megváltozott, egyszerre a hidegségből, egy melegszívű lénnyé vált.

• Szóval te voltál! – kiáltottam fel és én is elmosolyodtam. – ne haragudj, hogy nem vártalak meg, megijedtem, hogy esetleg valami bandita.

• Ezért nem szabad egyedül sétálgatnia felség

• Tudom – s már éppen akartam, megmagyarázni, mikor egy keresztes pókot vettem észre az egyik falmélyedésben. Ledermedtem, és összehúztam magamat. Zelgadisz észrevette, hogy mit nézek és egy szempillantás alatt, eltüntette a kis betolakodót.

• Ha jól sejtem, kegyed undorodik a pókoktól…

• Most biztosan gyávának tartasz – suttogtam.

• Nem én sem szeretem őket. – vallotta be. Megálltunk és ránéztem, mert eszembe jutott valami.

• Gondolod… - tétováztam, végül elhadartam – meg tudnád szabadítani a kastélyt a pókoktól?

• Azt hiszem, sikerülne – elgondolkodott aztán nyomatékosan kijelentette – Menni fog, még ma este megpróbálom.

• Köszönöm. – meghajoltam. Hálás voltam neki, és nem tudtam elképzelni, hogy mivel fogom ezt meghálálni, mikor megfogta a kezemet. Éreztem, hogy ég az arcom, és a szívem hevesen ver.

• Most mennem kell. – meghajolt, és elengedte a kezemet – Remélem, hamarosan újra elbeszélgethetünk…- azzal megfordult és pillanatok alatt eltűnt, elnyelte őt a félhomály.

Én csak álltam ott, és egy dolog járt a fejemben: Reméli? Én is!