Csak akkor néztem alaposabban körül hol hol vagyok, mikor az ősz hidege csípte a lábamat. Ekkor felébredtem és nagyon nem értettem hogy kerültem ide. Habár egy hangra emlékszem, ami a nevemen szólított, de arra, hogy hogyan sikerült ide eljutnom, arról fogalmam sincs. Ekkor visszafordultam, és rátekintettem az előttem fekvő sírra. A sírt egy két futónövény vékony zöld szára ölelte szorosan magához, mintha nem akarná elengedni. Alját mohák melegítették, teteje kicsit csiszolatlan volt, a koszorú már teljesen elszáradt, a gyertyák csonkig égtek, a virágcsokor, ami egykor oda lett kötözve, az is teljesen elszáradt. Ahogy hozzáértem a szárához kettétörött. Az a rész, ahol a neve volt, sötétebb volt, de így az éjszaka sötétségébe is tisztán, ragyogóan láttam a nevet...
Sophie Oswald. Született: Franciaország. Élt: 18 évet.
Milyen fiatalon halt meg. Ekkor szél támadt a temetőbe. A kezemet az arcom elé raktam, de ekkora a szél teljesen elcsendesedett és ekkor életembe először, olyannyira nem hittem a szememnek, ahogy életemben soha azelőtt...

Előttem egy kb. velem egymagas, nádszál teremtés állt. Gyönyörű fehérarany haja szállt a lágy szellőbe. Az arcát mintha angyalok faragták volna. Vékony derék, kellő méretű mell, apró kis kezek, vékony lábak, izmos combok és karok, kellően széles vállak. De mégis... oly gyönyörű törékeny teste enyhén átlátszó volt. Egy kisértet állt előttem, méghozzá nem más mint Sophie.Mivel soha életemben nem láttam, nem is így képzeltem el. Persze azért gondoltam hogy hasonlítanak egymásra de akkor kicsit túloztam. Talán csak a hajuk, de még az se nagyon, mivel Sophie-nak világosabb, fehérarany haja van, vagyis volt. Leon egyetlen egyszer sem mutatott róla képet, de nem is nagyonk kértem hogy mutasson róla képet, ha egyáltalán van neki. Nem akartam hogy az arcára újra kiüljön a szomorúság, hogy felszakítsam régi, mély vérző sebeit, amik már elég szépen gyógyulnak.

Egymás szemébe néztünk. Hajunkba egyszerre kapott bele az őszi szellő. Nem mertem megszólalni, se hozzáérni. Valamiért attól féltem, hogyha megszólalok, vagy hozzáérek eltűnik. De ekkor megszólalt. Vékony hangja volt, mégis kellemesen csengett. Istenem Sophie, milyen szép vagy!

- Sora... végre megismerkedhetünk. - majd mosolygott egyet.
- Sophie? Te lennél Sophie? - kérdeztem kicsit félve.
- Igen én vagyok. Már szerettelek volna látni. A bátyám sokat mesélt rólad.
- Leon? Leon beszélt rólam? Neked? - kérdeztem meghökkenve.
- Igen beszélt nekem rólad. Igaz, csak beszélt és beszélt, hogy mennyire szeret és hiányzol neki, hogy mennyire örülne ha mi ketten ismernénk egymást. Biztos lett volna abba hogy barátnők vagyunk és azt is mondta nekem hogy nagyon hasonlítasz rám. Nem, nem külsőleg hanem belsőleg. Hallottam hogy neked is az életed a színpad és hogy mindent megteszel érte. Kiálltad a gyötrelmes próbáját, nem törtél meg hanem küzdöttél ellene. Végül végrehajtottátok az Angyalok Táncát és te igazi Kaleido Star lettél. - és láttam ahogy kiül arcára a szomorúság.
- Hát Sophie, sajnos nem ismertük egymást, viszont Leon nekem is sokszor mondta hogy hasonlítok rád. Végrehajtottuk az Angyalok Táncát is. Igen, de előtte eljöttünk Franciaországba egy bemutatóra ahol sok dolgot tudtam meg rólad, és róla is. Köztük azt is hogy ti már elszántan gyakoroltátok a manővert. Azt is halottam Alan-től hogy sokkal jobb voltál mint Leon, sokkal tehettségeseb, és hogy a te szíved is a színpadért dobogott. Igaz ezt már nem Alan mondta de ez most lényegtelen. Viszont mikor Yuri mesélte a történetet.... az.. az... borzasztó volt. - lehajtottam a fejem. Hirtelen összeszorult a torkom, alig kaptam levegőt...
- Sokat készültünk az Angyalok Táncára de ahogy Yuri is mondhatta neked, még nem voltunk felkészülve teljesen, viszont Yuritól nem vártam volna ezt. Tudod, én, vagyis mi nagyon megkedveltük egymást. Nekem nagyon megtetszett sőt.. szerettem. Ezért siettem a ,,találkára'' ellenkezés nélkül. Reménykedtem abban hogy ott majd történik valami köztünk, talán egy csók, egy ölelés. De nem jött el és nem sikerült már visszaérnem a műsorra. Itt csalódtam egy hatalmasat Yuriban, de lehet hogy ő nem azt akarta. Sőt biztos vagyok benne hogy nem akarta hogy meghaljak hanem talán csak meg akart óvni attól, hogy megsérüljek.
- Igen, igen de ő nem csak ezért csalt el.. hanem mert ...

- Tudom Sora! Mindent tudok! Tudod, amikor már eltávoztál az élők sorából, de még nem léptél be a Túlvilág kapuján. Ott van egy ilyen átmeneti hely. Ott megjelenik előtted azok, akiket nagyon szeretsz és ha megfogod a fejüket belelátsz a gondolataikba, az emlékeikbe. Sőt azt is látod hogy éppen mit csinál. Szerinted én csak úgy elmentem mellettük és egyből átléptem a kapun?

Kicsit szemrehányóan mondta de mégis láttam a szemében a mérhetetlenül sok fájdalmat, szomorúságot, hiányérzetet, szeretetet és szerelmet. Megsajnáltam. Megsajnáltam azért, amiért ilyen korán kellet meghalnia. Megsajnáltam azért, mert nem valósulhatott meg az álma, habár Leon az ígéretét beváltotta, mégsem Sophie-val tehetette. Sajnáltam azért, amiért szerelme átverte vagy megóvta, és ennek az átverésnek vagy megóvásnak még rosszab következménye lett, mintha elmehettek volna a versenyre.... A hallgatás megint csak rémes, de elgondolkodtató volt. Egyikünk se szólalt meg. Több perces csönd volt köztünk, bár néha, lopva egymásra pillantottuk. Éreztük egymás között azt a bizonyos hullámot ami összekötött, és valamiért el is taszított minket egymástól. Habár az összekötő hullám jóval erősebb volt mint a taszító valamiért mégis ott volt. Végül sok némán eltöltött perc után újra megszólalt:

- Sora. Ugye szereted Leont? - kérdezte, majd a szemembe nézett. Én teljesen meglepődtem a kérdésen. Szeretem? Mi az hogy!
- Persze! Hogy ne szeretném? Szerinted ha nem szeretném szenvedtem volna miatta ennyit? Egyáltalán el tudod képzelni mennyit szenvedtem? Sőt.. nem csak én hanem ő is.
- Igen Sora. El tudom képzelni sőt, tudom is hogy mennyit szenvedtetek de van egy bökkenő.
- Micsoda? - kérdeztem kíváncsian.
- Leonban még mindig folynak a harcok. Még mindig nem tört meg teljesen! Még mindig nem sűllyedt el benne örökre a Halálisten. Nem szereted eléggé. - mondta, pislogás nélkül.
- Mi?! Ez nem lehet! Hallottam mikor eltűnt az a mivoltja! És miaz hogy nem szeretem eléggé?! Képes lennék meghalni érte Sophie! A Halálisten is örökre eltűnt. Valld be hogy csak azért mondod ezeket hogy szétugrassz. Hazudsz! - kiáltottam az arcába. Majd a könnyek lefolytak a szememből. Tudtam hogy gyerekes dolgokat mondtam, de így éreztem. Sírtam. Mi az hogy nem szeretem eléggé?! Hazugság.
- Értsd meg Sora... nem hazudok... - az ő szeméből is folytak a könnyek. Majd egy lecseppent a földre. - Én csak jót akarok nektek! Neked és neki! Sora! Leon azt hiszi hogy még mindig tartozik nekem! Hogy valamit még nem teljesített!
- De mi az?! Mi az Sophie?! - a könnyeim folyamatosan folytak a szemeimből.
- Nem mondhatom el Sora! Már így is túl sokat mondtam! Csak annyit kérek hogy szeresd jobban! Még jobban! - neki is folyamatosan folytak a könnyei majd láttam ahogy elkezd lefele süllyedni. A lába már eltűnt a sírban.

- Ne menj még! Sophie! - utána nyúltam, de mire megérinthettem addigra már eltűnt a sírkőben.

Dühösen, szomorúan, és kíváncsian borultam rá a sírra. Két ököllel rácsaptam és sírtam. A könnyeim eláztatták a sírkövet. Zokogtam és gondolkoztam Sophie szavin. ,, Csak annyit kérek hogy szeresd jobban! '' De hát hogyan? Még sose szerettem ennyire senkit! Leon! Halálisten! Nem! NEM!

- Sophie! - síkítottam fel sírva az éjszaka csendjébe...