Mire besötétedett, a cipőm már a Múlei erdőhöz vezető utat koptatta. A páfrányok illata, még mindig, meg-megcsiklandozta az orromat, de hátrahagytam, mint egy édes, felejthetetlen emléket a régmúltban. A közeli tó tükrében, a csillagok magukat csodálták, mire végre elértem az erdő szélére. Az erdőből, furcsa-sejtelmes, boróka, tömjén, és még valami csípősen édes illat terjengett, mely marta a torkomat, mikor beleszippantottam. Eltüsszentettem magamat. Pár madár felröppen a fákról, és eltűnt a ködben. Nem rettentem meg. Nagy levegőt vettem, és átléptem az erdő határát.

Tettem pár lépést, és máris elviselhetőbb lett az illattenger. A szívemben bátorság tüze égett. Lehet, hogy amiatt, hogy bekaptam három virágmagot, de az is lehet, hogy a kalandok már annyira kiképezetek, hogy senkitől és semmitől nem tudtam már megrémülni. Rettenetesen sötét volt, mert a fák lombkoronája összenőtt, és így egyfajta boltozatot hoztak létra a magasban. Olyan volt, mintha egy alagútban lettem volna, azt leszámítva, hogy rettenetesen hatalmas, volt ez az erdő. Kénytelen voltam megidézni megint a fénygömböt, és csak reménykedtem benne, hogy nem vesznek hamar észre.

Azt nem tudtam, hogy a boszorkányra, hol akadhatok rá, de reménykedtem, benne, hogy nem lesz nehéz dolgom vele. Nagy hatalma lehet, de rajtam nem fog egykönnyen kifogni.

Egy idő után kezdett oszlani a köd és a sötétség is. A fák is elkezdtek ritkulni, és a feljövő hold fénye is átsütött már a fák ágai között.

Az erdő fái szejrúni fehér akácok voltak. Ezekről, sok szőrös kúszónövény csüngött le, és kellemes bódító illatot árasztott. A talaj puha volt, több évtizednyi – sőt évszázadnyi – lehullott levél takarta. Az akácok között hosszú szárú, viaszos szirmú, piros virág nőtt; a színe feltűnően élénk volt ebben az árnyékos világban.

A levegő az erdő szíve felé haladva egyre nedvesebb és hűvösebb lett. Tudtam, valahogy éreztem, hogy jó fele haladok. Megálltam és csak néztem magam elé… nem tudtam, hogy mitévő legyek. Itt voltam az erdőben, és azt hittem ennyi elég lesz.

• Itt vagyok – kiáltottam – gyertek, ha mertek! – a hangom vékony és bizonytalan lett hírtelen. Elhordta a szél, és szinte számítottam rá, hogy meghallom, ahogy darabokra törik, és a földre hullik.

Minden fa mögé jósokat képzeltem, és a Múlei erdő boszorkányát, akik nevetnek rajtam – a céljaimon, az álmaimon és a könnyelműségemen, hogy belépek az erdejükbe. Ők örömüket lelnék Lina halálában. Szívesen okoznák az én halálomat is…

Elindultam, éberen figyelve, mikor találom szemben magamat egy csapat növényekről lecsüngő szőrös pókkal, vagy a boszorkánnyal.

• Itt vagyok! És nem félek tőletek!

Nem jött felelet, tovább mentem, bár kezdtem kimerülni és a lábaim is nagyon, sajogtak már a sok mászkálástól.

Hamarosan teljesen beesteledett, és az erdő alig változott. Az akácokat tölgyes váltotta fel, majd borókás, és újra akác következett. A virágok is mások voltak, de a kúszónövények ugyanolyanok maradtak, ugyanolyan szőrösek, és ugyanolyan sejtelmesen visszataszítóak. Akármerre néztem, akármerre fordultam, a szemem sarkából folyton sötét alakokat láttam elfutni a borókásban. Vagyis csak alakot. Egy tömzsi, de annál gyorsabb alakot… Ez megrémített, de tudtam, hogy a képzeletem játszik vele, vagy mégsem?!

Amikor annyira elfáradtam, hogy egy lépéssel sem bírtam tovább, egy tisztásra értem. Lerogytam a mohaszőnyegre, és felnéztem. Magasan, valahol felettem rést vettem észre a lombok között, amin keresztül három csillagot láttam a fekete égen.

Az ég és a csillagok leírhatatlan megnyugvást adtak. Az erdőn kívüli életet jelképezték. Felmosolyogtam rájuk. Nehéz napom volt, és a Múlei boszorkányt, nos azt sehol sem találtam. Pihennem kell, hiszen pihenés nélkül nem bírnám folytatni az utat.

Leheveredtem a puha földre, a fejem alá tettem a zsákom, kinyújtóztam, és egy szempillantás alatt elnyomott az álom.

Álmomban Linát láttam… nem nézett ki a legjobban de láttam rajta, hogy jobban van, és a szeme is elevenen csillog. Csak állt előttem, kifejezéstelen arccal, és a hátát mutatta. Hallottam hogy beszél hozzám, aztán a szavai eljutottak a füleimig.

• Álmaink gazdagabbá tesznek, mint a valóság, hiszen amit látunk, az könnyen semmivé foszlik, de amit megálmodunk, az örök…

Mikor felébredtem könnyeik potyogtak a szemeimből. Éreztem, hogy elhagyott az erőm, és hogy rettegek ettől a helytől. Lassan feltápászkodtam és kinyújtottam a fájós tagjaim. Körbefordultam, és felemeltem a zsákomat, illetve felemeltem volna, ha el nem akad a szavam.

A zsákom mellett egy kisebb kőrakás állt. Leguggoltam és megszemléltem. Egyszerű gránit, és mészkő volt. Kezembe vettem egy kisebb darabot, de azonnal el is ejtettem, mert furcsa gondolat suhant át az agyamon. Olyan ez, mint egy kisebb sír. Talán…

Kirázott a hideg. Mit jelenthet ez? Ma különösen ködös volt, de a nap bágyadt sugara megvilágította a látóteremet, de ez sem segített sokat, hiszen még ennek a kis mezőnek a szélét is csak sejtettem látni, hogy merre van. Rossz érzés kerülgetett, egészen libabőrös lettem, ha a kőrakásra gondoltam.

Ez alatt a három-négy nap alatt, annyi minden történt velem. Életemben ennyi borzalomban még nem volt részem.

Az út melyen haladtam, lehullott levelekkel volt tele. Hamarosan itt az október, aztán mindenszentek. Ha sikerül megszereznem a gyógyírt, akkor, ha szerencsém van, akkor Mindenszentekkor már Linával és apával ünnepelhetek.

Megálltam egy pillanatra, elővettem a távcsövet, és elnéztem Szejrún felé. Lina és Martina a rózsakertben ültek. Megnyugtatott a pillanat, mikor láttam Linát. Eszembe jutott az álom. Talán nem is kell a gyógyír? Talán, talán magától meggyógyul? Bárcsak ez lenne!

Már fél napja gyalogoltam, egyenesen nyugatnak, de délutánra olyan érzésem lett, mintha csak körbe-körbegyalogoltam, volna. Nem hittem a szememnek, mikor megláttam az egyik gombomat az egyik fenyő tövében. Azt még reggel hagytam el. Kezdtem pánikba esni. Eszembe jutott a kőkupac. Vajon mit akart jelenteni? Aztán megint megláttam egy alakot elsuhanni a fák között. Ez lehetetlen… mintha mindig ott lenne, és követne!

Hamarosan eljött a délután vége, a nap lemenőben volt, és én egy megtorpantam. Egy egészen furcsa helyre jutottam. Errefele a fák ritkábbak voltak, ám az erdőnek mégsem volt vége. Lassan, óvatosan mentem, mert féltem, hogy beleakadok egy pókhálóba és attól még inkább, hogy a gazdája is hamarosan odaér, és akkor… rettegek a pókoktól!

Ahogy így haladtam, óvatosan előre, nem néztem fel, hanem csak egyenesen, és éreztem, hogy valami súrolta a fejem tetejét. Azonnal felnéztem és döbbenten, hátráltam meg.

A fák ágairól, súlyos, fa-, és csont keresztek, illetve valamiféle szertartásos bábok lógtak le az ágakról. Ehhez foghatót még sohasem láttam. Megint furcsa érzésem lett, éreztem, mintha valaki figyelne, pánikba estem, és azt hittem megfulladok a torkomba maró félelemtől. Hol vagyok? És mik ezek? Tényleg igaz a boszorkány története? El akarok innen menni, de nem tehetem, annál fontosabb az, hogy legyőzzem a félelmem, és megszerezzem a gyógyírt mellyel, megmenthetem Linát. Persze, ha már túl vagyok ezeket a rémületes dolgokon, majd nevetve fogok emlékezni arra, mennyire féltem.

Körbejártam a fákat, és rémülten láttam, hogy errefele, mindegyik tele van ilyen szertartásos dolgokkal. Odahaza soha, soha nem voltak ilyen dolgokban részem, de itt, és féltem beismerni, hogy Kszellosznak és Zelgádisznak igaza volt, azzal kapcsolatban, hogy hagyjam ki a Múlei erdőt. Túl veszélyes ez a magamfajtának. De én nem hallgattam rájuk, csak mentek neki fejjel a falnak.

Aztán hírtelen eszembe jutott. A zsákomhoz kaptam, és azonnal elkezdtem kipakolni. Ha használnám a varázsport, akkor el tudnék teleportálni innen. De akárhogy is kerestem, mindent felforgattam érte, nem találtam, se a varázserő növelő köveket, sem a varázsport, és sem a virágmagokat. Elhagytam talán valahol? Hisz az, lehetetlen! Emlékeztem rá, hogy aznap ki sem nyitottam… akkor csak éjszaka lehetett, az hogy elhagyhattam, vagy… elvitték.

Menekülnöm kell, messze. Tudom, hogy a nyomomban van, a jósokkal együtt. Mért kellett ide bejönnöm?

Futni kezdtem, de neki szaladtam egy fának és elveszettem az eszméletemet.

Egy hideg kéz térített magamhoz. A frászt hozta rám, annyi megijedtem, hogy azonnal felugrottam, és a kezem ütésre lendítettem, de valaki váratlanul elkapta azt. Abba az irányba néztem, ahonnan az érintést éreztem, és homályosan bár, de meglepődve láttam, hogy egy fiatal nő térdel mellettem.

• Jól vagy? – kérdezte gondterhelt arccal, közben elfojtott egy megkönnyebbült sóhajt. – már azt hittem nem térsz többet magadhoz…

• Ki vagy te? – kérdeztem megrettenve. Bár emberi alakja volt, és nem vettem észre rajta semmi furcsaságot, mégsem tudtam valahogy megbízni benne. Sok volt errefele a jós, és ha a boszorkány az? Így akarna talán tőrbe csalni?

• A nevem Eris. Eltévedtem, már vagy három napja bolyongok itt. Pár órája találtam rád itt, ebben a fa tövében, de sehogyan sem akartál magadhoz térni. Nagyon megijedtem… - a szavai őszintének tűntek számomra. Rövid, fekete haja volt, arca, és kemény vonásai még jobban magabiztossá tették. – kerestem kiutat, de akármerre mentem, mindig itt kötöttem ki. Volt hogy órákat mentem keletnek, de napnyugtakor ugyanide érkeztem vissza.

• És mondd csak… - kérdeztem remegő szívvel – reggelre, mikor… felébredtél te is, találtál olyan…

• Kőrakást?

• Igen. – mondtam. Kíváncsian vártam a válaszát.

• Mindahányszor felébredtem ott volt. Kezdtem furcsállani, végül rájöttem, már csak két napom maradt. Valaki nagyon rosszul csinálja, ha ezt viccnek szánja. – nagy levegőt vett. Egy szavát sem értettem. – először őt kő volt, mostanra csak kettő maradt. Minden reggel egyre kevesebb lett.

• A Múlei boszorkány, bizonyára ő lehetett…

• Azt nem tudom… de ezek a valamik is eléggé furcsák.

• Igen. Áldozati bábuk. Olyankor használták őket, ha gonosz erőket, vagy mást akartak megidézni, vagy pedig akkor, mikor embert áldoztak az alvilág démonainak.

• Sokat tudsz róluk. – elfordította a tekintetét, nem nézett rám. – merre tartasz? Ha szabad megkérdeznem?

• A Nyugati-sivatagba. Sárkányt kell fognom… a… a küldetésem rám tartozik.

• Értem. – hallgatott majd ő is belevágott. – a mesterem engem azzal bízott meg, hogy szerezzek meg neki valamit, amit a Kilketták hegyvonulatai között, egy aprócska faluban őriznek. Már hetek óta úton vagyok. A Külső világból érkeztem. Nem igazán ismerem a te világodat, ezért is tévedtem be ide ilyen oktalanul, és megfontolatlanul. Igazából azt sem tudom, hol vagyok… észrevettem, hogy minden lépésemnél egyre messzebb kerülök a hegytől. Nem értem, hogy az utam… hol ronthattam el?!

• Azért jársz rossz úton, mert… a Kilketták északra vannak, és te délnek indultál. – felnéztem a lombkorona szintre. Tekintetem megakadt egy másik, egy újabb áldozati bábún, ami eddig nem volt ott. Ez volt eddig a legmagasabb. Kezei és lábai korhadt, hegyes ágakból tevődtek össze. Elborzadtam. Valami sötétvörös csepp cseppent az arcomra. VÉR! Odakaptam a kezem. Eris is felnézett. A bábu lábai, és kezei vége, a fák hegyes vége valószínűleg vérbe voltak mártva. Éreztem, hogy a csepp még meleg. A bábú alig pár perce kerülhetett oda. A következő csepp a hajamra hullott. Azonnal felugrottam és kihátráltam a bábú alóla. Eris utánam jött. Íj volt a vállán és egy tegez, tele nyilakkal.

• Ez nem rég kerülhetett ide… - suttogta és felajzotta az íjat. Hallottam, ahogy a húr megfeszül a kezében. Nyílvesszőt illesztett rá, és várt. Mindenre fel volt készülve. Hírtelen furcsa érzésem támadt.

Háttal álltunk egymásnak, előrántottam a kardom, és megmarkoltam mind a két kezemmel. Füleltem, és akkor megint meghallottam azt az idegrázó, ideglelő zajt. Valaki, vagy valami elrohant a bokrok között, ugyanolyan gyorsan, és csendesen osont, mint azelőtti nap. Szétfeszítette a lelkem a rémület, de álltam csak. Egyik kezembe a karddal a másikban a frissen megidézett fénygömbbel. Ahonnan a zajt hallottam, arra fordítottam a fényt, de mire odaértem, a lény azonnal eltűnt. Olyan gyorsan mozgott, hogy alig bírtam követni. A végén már kezdtem azt hinni, hogy többen vannak. Több zörgés volt, és egyre jobban felgyorsult minden. A percek vánszorogtak, tudtam, hogy még csak hajnal volt. A nap csak pár óra múlva kell fel, addig ki kell bírnom ezt a borzalmat is.

Éreztem, ahogy Eris, szaporán veszi a levegőt. Készen volt, bármikor, hogy lőjön, de hiába próbálkozott, soha nem tudta elkapni a célpontot.

• Eszelősen gyors… - suttogta. Éreztem, ahogy végigfolyik a homlokomon egy izzadság csepp. Annyira szétvetett az ideg, hogy még arra sem vettem a fáradságot, hogy letöröljem.

Végül abba maradt, ugyan úgy, mint tegnap, ugyan úgy kétségbe ejtett ez a hírtelen támadt csend. Kétségbe ejtett…

Lerogytam az avarba, vártam, hogy történik e valami, de minden újra nyugodt lett. Hideg, metsző szél támadt, és egy sikolyt sodort a fülembe. Eris is lerogyott eltette az íjat, és fülelt. A sikítás a szívemig hatolt és, mint a jeges rémület belemarkolt. Valakit kínoznak! Mi meg itt ülünk. Hamarosan a hang, könyörgésbe ment át, kétségbeesett nyüszítésbe.

• Mesélj nekem erről a helyről. – szólt hírtelen Eris. – kérlek, mesélj, ha tudsz valamit.

• Re… rendben. – remegtem még mindig. A fény gömb kialudt, a kardomat még mindig szorítottam. Éreztem, hogy Eris ott ül mellettem, közelebb hajoltam hozzá, hogy érezzem, hogy nem vagyok egyedül éjszaka. - Ezt a helyet, ahol most vagyunk, azt Múlei erdőnek nevezik. Biztosan hallottál már egy olyan ünnepről a mi köreinkben, hogy Múl-éjszakája. Ezen az éjszakán a bátor kedvű fiatalok, lányok, fiúk, bemerészkedtek ebbe az erdőbe, és az, nyert, aki a leghamarabb ért át a túlsó végébe. Ott a rokonaik és a barátaik vártak rájuk. Ez az erdő eredetileg egy nap alatt megtehető volt, egy könnyed kis sétával, de volt egy tényező, mely megnehezítette a fiatalok dolgát. A rokonok napokig vártak rájuk, de csak nem jöttek. Egyetlenegy évben rendezték meg ezt a versenyt, többet nem, soha többet. Ugyanis egyetlen egy ifjú tért vissza, és az is olyan állapotban volt, hogy képtelenek voltak bármit is kiszedni belőle. Napokig zavarodott volt, ki tudtak vennie folyamatos motyogásából pár szót: véres hullák… kitépett szívek… hideg rettegés, és valami féle lény, ő boszorkánynak nevezte, azt mondta ő tette velük ezt. Utána való nap a fiú különös módon eltűnt. Soha többet nem látták. Azóta ezt a napot csak a borzalmak éjszakájának, vagy más néven Drafn, vagyis a gonosz hajnalának neveznek.

Nem szólt egy árva szót sem, csak a távolba meredt. Mozdulatlan volt, és éreztem, hogy megrémült.

• Te, hány éves vagy? – kérdezte hírtelen. Éreztem, hogy közelebb jön hozzám. Én csak suttogni mertem, féltem, hogy elkap minket.

• Tizenhét. És te?

• Most leszek huszonegy. – mondta nyugodtan. Jól gondoltam, én is valahogy annyinak hittem.