Csak zokogtam és zokogtam. A sírt folyamatosan ostromoltam a kezeimmel. Éreztem ahogy egyre jobban fáj a kezem de nem törődtem vele. Miért? Miért? Kérdeztem magamtól. Miért nem szeretem eléggé Leont?! De én eléggé szeretem! Sőt... az nem kifejezés! Kifejezni sem bírom Sophie!
- Sophie! - sírtam a sírkőnek de az meg se rezzent.
- Sophie!! Sophie! - zokogtam. Reménykedtem hogy Sophie újra megjelenik és mégis elmondja mit kell tennem, de tudtam, ez nem fog megtörténni. Hosszú percek, talán órák teltek el így amíg én a sírkövön zokogtam.
Másodperc, perc, óra, nem tudom mennyi idő telt el addíg, amíg a légzésem már nem szaggatot, hanem egyenletes volt, amíg már nem folytak a könnyeim. Sikerült összeszednem magam, és nagy nehezen felálltam. A bőrőm olyan száraz volt hogy fájt. A könnyek úgy kiszárították mintha két csípőfogó húzná ellentétes írányba az arcom. A szemeim be voltak dagadva és vörösödve a sírástól, a lábaim remegtek, néhol még egy egy erősebb, hirtelenebb levegővétel is becsúszott. Éreztem, haza kell mennem. Ott, ahol Ő van.....

Megint nem figyeltem hogy merre megyek, csupán lehajtott fejjel, vittek a lábaim. Teljesen elmerültem a gondolataimba. Csak akkor kaptam magamhoz mikor becsuktam a bejárati ajtót magam után. Levettem a cípőm, és az őszi kabátom. A lábam teljesen piros volt, ahogy beléptem ide a meleg házba rögtön csípte a hideg bőrömet. Ledobtam magamról minden ruhát majd beálltam a zuhany alá. A forró víz kicsit felmelegített, máris sokkal jobban éreztem magam. De belülről vacogtam a hidegtől. A hideg teljesen elárasztott. Mikot végeztem a zuhannyal, egy törölközőt a hajam köré csavartam, felöltöztem, majd kiültem a teraszra, és néztem ahogy az emberek lassacskán kilépnek a házból a macskaköves utcákra, és ahogy a nap első sugarai megérintik bőrüket. Én meg újra elmerültem a gondolataimba. Bámultam és gondolkodtam. Nem tudom mennyi idő telhetett el de hirtelen megijedtem mikor Leon keze a derekamhoz ért. Belefúrta a fejét a nyakamba, majd hozzámdörgőlözött mint egy kiskutyus. Karjaival hátulról átölelt majd belecsókolt a nyakamba amitől most az egyszer, nem remegtem bele.
- Jó reggelt kicsim! Mióta vagy ébren? - majd a fejét a vállamra rakta és onnan nézte az egyre feljebb haladó napot.
- Jó reggelt neked is Leon. Csak 2 órája. - hazudtam neki de nem néztem a szemébe. Nem is mosolyogtam amikor megölelt, ez fel is tűnt neki.
- Valami baj van Sora? - fordított maga felé. Kerültem a tekintetét mert attól féltem hogy a tekintetemből mindent kiolvasna.
- Nem semmi baj csak éhes vagyok! - hazudtam megint. Nem voltam éhes csak mondanom kellett valamit. De ezzel megint csak rontottam a helyzetemen....
- Akkor együnk. Én is mindjárt éhen halok. - majd megfogta a kezem és bevezetett a hálószobába. Ő elment a fürdőbe majd hallottam ahogy a vízsugár egyrésze a kabin falán csapódik le. Remek... elmegyünk valahová reggelizni. Mindent ki fogok hányni. Egy falat nem megy le a torkomon.... Mit tegyek? Mindenesetre felöltöztem. Fölvettem a kedvenc farmerszoknyámat és arra a narancssárga toppomat arra meg a fehér vékony kabátomat. Megfésülködtem majd útra készen ültem az ágyon. Leon kijött a fürdőből. A nadrág már rajta volt, viszont a felsőteste még csupasz. Most valahogy nem igazán jöttem lázba tőle. Egyszerűen az arcomat a kezembe temettem, és úgy vártam meg amíg végez az öltözködéssel és egyebeivel.

Tíz perc után sikerült elhagynunk a lakást. Mivel még erősen sütött a nap, felvettük a napszemüvegünket. Még örültem is neki hogy Leon nem láthatja a karikás szemeimet. Még a végén megtudná hogy éjszaka nem aludtam semmit. Némán, karba öltve sétáltunk az utcákon át, amíg meg nem érkeztünk az étterembe. Leon úriember módjára leemelte a dzsekimet, kihúzta a székemet, majd betolta alám. Én épp csak odamotyogtam neki egy Köszönömöt. Leült, majd hívott is egy pincért. Egy fél percnyi néma hallgatás után azonban sikerült megszólalnom.
- Egy kis adagnyi tojásrántottát kérnék paprika nélkül meg egy pohár ásványvizet. - fordultam erőltett mosollyal az arcomon a pincérkisasszonyhoz. A nő mosolygott rám, és csak ekkor esett le nekem hogy valószínüleg egy kukkot sem értett abból amit mondtam neki. Leon is csak mosolygott majd lefordította a mondanivalómat és leadta a rendelést. Megint csak odamotyogtam neki egy Hálásan köszönöm-öt majd újra lehajtottam a fejemet. Állandóan csak a tegnap este, vagy ma hajnal járt a fejembe. Sophie, Leon, nem szeretem eléggé, halálisten, nem tört meg... Ezek a gondolatok cikáztak egyfolytában a fejembe megállás nélkül. Mikor kihozták, és elénkrakták az ételt elkapott a hányinger. Ahhoz képest hogy kis adagot rendeltem, olyan nagynak tűnt. Hogy fogom én ezt megenni?! Hiszen nem is vagyok éhes... Egyedül az ásványvízem tűnt normális méretűnek...

- Jól fogsz te azzal lakni? Szerintem kevés lesz neked az az adag. - méregette Leon az adagomat mikor neki már a villáján volt a szalonna.
- Nekem bőven elég. Sőt talán még sok is. - szóltam, majd a villámra szúrtam a tojásrántotta egy kisseb darabját. Mikor bevettem a számba, alig éreztem az ízét de mikor le akartam nyelni, mintha a nyelőcsövem egy negyedére szűkűlt volna. Szinte küzdöttem azzal egy szem falattal ami a torkomon alig akart lemenni, de végülis lecsúszott. Miután sikerült lenyelnem, hirtelen kaptam levegő után. Leon kicsit furcsán nézett rám aztán a szájába vette az újjab falatot. Bárcsak én is ilyen könnyen nyelhetnék! - néztem kicsit sóvárogva...
Hosszú harcok után sikerült magamba tömnöm rántottám felét. Mikor az újabb falatot akartam legyömöszöli a torkomon elkapott a hányinger és hirtelen szóltam Leonnak hogy ki kell mennem a mosdóba. Gyors léptekkel siettem, amint beléptem az ajtón, feltéptem az egyik WC fülke ajataját majd a számon minden távozott amit lenyeltem... talán még kicsit több is. Miután végeztem belenéztem a tükörbe ami a mosdókagyló fölött volt. Az arcomat mintha meggyűrték volna. A szemeim alatt karikák pihentek. Holt sápadt voltam. Szédültem.... Visszasétáltam az asztalhoz majd egy erőltetett mosollyal mondtam Leonnak:
- Köszönöm szépen a finom reggelit, nagyon jól laktam.

Üres gyomorral sétáltunk vissza a hotelbe. Leon még el akart vinni parkba a fagyizni meg sétálni amibe nagy nehezen belementem de nem kértem fagyit. Erre Ő nagyot nézett, mert tudta hogy a fagyit én sosem utasítom vissza. Végül mikor kisétálta magát tényleg sikerült eljutnunk a hotelba ahol én fáradtan beledőltem az ágyba, amibe el is merültem. Leon még vetett rám egy kíváncsi pillantást majd elment a nappaliba, elővett egy könyvet és olvasott. Ilyen pocsék napunk is régen volt.
Mikor már a hatodik könyvet tette le maga mellé, felállt és odajött hozzám. Befeküdt mellém az ágyba és magához húzott.

- Valami baj van Sora? Olyan furcsa vagy ma. Alig ettél, még nem is fagyiztál és túl csendes is vagy. Mi bánt ennyire?
- Semmi.. csak... nem aludtam túlságosan jól, és azt hiszem tegnap elrontottam valamivel a gyomrom. - hazdutam neki megint... Ez már a sokadik hazugságom volt ma... és neki ráadásul.... ajj...
- Segíthetek valamiben? - kérdezte.
Eszembe jutott minden feltenni való kérdés? Még mindig él benned a Halálisten, Leon? Mivel tartozol még a húgodnak? Szerinted eléggé szeretlek? A húgod szerint nem de én a te véleményedre vagyok kíváncsi.
- Nem Leon nem tudsz. Csak pihenni szeretnék. - mondtam ki neki egyszerűen. Ő csak bólintott, adott egy csókot a homlokomra, majd távozott. Engem meg, üres gyomorral, kisírt szemekkel, elnyomott az álom.

Arra ébredtem hogy szükségem van a mellékhelyiségre. Körbenéztem. Vak sötét volt és Leon mögöttem feküdt. Egyik keze a derekamon pihent. Ránéztem az éjjeli szekrényen lévő órára ami Fél 2-őt mutatott. Ennyi lenne az idő? Ennyire elaludtam volna? Óvatosan kikászálódtam az ágyból majd a fürdő felé vettem az irányt. Ekkor egy gondolat hasított a fejembe. Felvettem egy cipőt és egy kabátot majd kiléptem a bejárati ajtón. Mint a múltkor is, most is ösztönösen lépkedtem a hidegben. Csak mentem és mentem. A lábam parancsolt nekem. én meg követtem. Végül a temetőbe kötöttem ki, de tovább mentem. Egyenesen Sophie sírjáig. Csak ránéztem, majd a lábaim egyszerűen kicsúsztak alólam, én meg összeestem. Némán figyeltem a sírt. Végül a felkelő nap első sugarai rámvilágítottak, jelezve hogy indulnom kell. A lábaimba újra visszatért az erő, de mikor felálltam, észrevettem valami újat. Sophie sírja előtt egy hóvirág nyílt. Pont ott, ahova lesett a könnye. Ránéztem, majd a harmat egy cseppje megcsillant a nem fehér, hanem ezüst szirmok között. Majd ahogy lecsúszott a szirmokon, és leesett a földre.
- Ne sírj Sophie. Mindent megteszek! - azzal elfordultam, és visszaindultam Leonhoz.