Nem néztem vissza csak rohantam végig a búzamezőn. Talán jól tettem, ha esetleg mégis megfordulok és visszanézek, akkor talán nem lettem volna képes tovább menni.

Nem is emlékszem, hogy mióta már, de csak futottam. Már annyira fáradt voltam, hogy le kellett, hogy üljek. Elővettem a térképeket, és elkezdtem böngészni. Reggel óta, majdnem öt kilométert tettem meg, futva, ez azért szép. Most úgy délután három, négy lehetett. Ez azt jelenti, hogy még messze az erdő és azon is át kell vágnom. De nem éjszaka, semmi esetre sem éjszaka. Egy darabig még néztem a térképet, mert otthon nem volt igazán időm böngészni.

Szóval először az északi részt néztem, bár fölöslegesen, mert én úgyis Dél-keletnek tartok. Igen, még tizenhat kilométer az erdő, utána jön a sivatag. Persze még a rengetegen is át kell vágnom az újabb egy nap. Még csak ma indultam és máris fogytán az időm.

Aztán hírtelen megakadt a tekintetem a térképen. Jobban széthajtottam. Még a szívverésem is elállt. Hogy ezt eddig miért nem láttam? Hallottam már róla régebben, mikor egyszer Martina mesélt róla.

Valamikor régen, az Ariad-domb tetején állt egy őrtorony. Itt régen, ha jól emlékszem, akkor még a szomszédos tartományok őrei őrködtek a háborúk alatt. Aztán egy éjszaka, mikor az egyik őr elaludt, a társa őrködött. Fülledt éjszaka volt, a pára és meleg mindent belepett, alig lehetett valamit látni. Ahogy az egyik katona ült a tűz mellett, hírtelen valami motozásra lett figyelmes a nyugati oldal felől. Elment hát kivont karddal, hogy megnézze mi az, mert azt hitte, hogy egy csapat bandita. Aztán az őrtorony lépcsőjétől meghallotta a sorozatos nyögéseket és sikolyokat. Erre már a társa is felébredt, és utána ment, hogy megkeresse, de mikor oda ért, a társa eltűnt nyomtalanul. Aztán ő sem emlékezett már másra, csak a villogó szempárokra és a sikolyokra. Azt mondják, a férfi utolsó, segély kiáltását, ugyanolya fülledt, nedves éjszakákon mindig hallani. És azt is tudom, kik voltak azok, akik sikoltoztak. Lidércek. Van köztük olyan is, aki valódi igazi lidérc, de van olyan is, akit azzá tettek halála után. Amolyan halottak szellemei, csak nekik nem az a céljuk, hogy eljussanak a Túlvilágra, hanem hogy minél több lelket felemésszenek, és magukkal ragadjanak.

Aztán másnap, le is rombolta az ellenség az őrtornyot, ezért mostanra csak a talapzata és egy-két bástya maradt meg, a többi mind rom. Régen azt is beszélték, hogy ez az egész egy állattemetőre épült, szóval még hátborzongatóbb.

Gondolkodtam rajta, hogy megkerülöm, de rámenne fölöslegesen fél napom. Át kell tehát vágnom rajta, de semmiképp sem éjszaka.

Aztán a gondolat szíven ütött. Éjszaka kell oda mennem, mivel, ha egy sárkány tudja, hogy merre találom a gyógyírt, akkor a lidércek is tudni fogják. Csak el kell fognom… egy lidércet!

A lidércek, nos hát… nem is tudom, hogy hogyan néznek ki, eddig még senki sem látta őket. Martina még mutatott egy rajzot róluk, hogy hogyan néznek ki. Azt hiszem, ha jól emlékszem, akkor olyanok, mint az emberek, csak vért szívnak, és sokkal-sokkal ijesztőbbek. Nagyon félek, de nem mehetek másfelé… Vajon Zelgádisz mikor szabadul? Talán pont akkor jön, mikor szükségem lesz rá? Remélem velem lesz, mikor egy lidércet faggatok. Nagyon remélem…

A kis pihenő után, folytattam az utamat. Egy poros ösvényen mentem, közben beletúrtam a zsebembe, és bekapta egyet a virágmagok közül. Hírtelen megnőtt a kaland kedvem is, és már nem is voltam éhes. Útközben láttam, hogy az út szélén kis nefelejcsek nőnek. Letéptem egyet és a markomba szorítottam. Megszagoltam, még harmatos volt, alig volt illata. Hírtelen elkezdett fújni a szél, a hajam összeborzolva, belekapott a szoknyámba is. Elengedtem a virágot, amit messze repített a szél. Remélem, legalábbis reméltem hogy Zelgádiszhoz…

Aztán pár óra gyaloglás után már megláttam az erdő szélét. De még mindig nagyon-nagyon messze voltam a célomtól, és lám ott magasodott előttem, elborzasztva a régi őrtorony valamikor romja. Arcomhoz emeltem a távcsövet és belenéztem. Lina az ágyában ült, Szílfil egy könyvből olvasott neki, Filia egy karosszékben ült és bámult ki a palota ablakán. Még nincsen semmi baj, addig jó.

Eltettem a távcsövet és menet közben elkezdtem kémlelni előttem a mezőt. Volt ott egy kisebb facsoport. A fák zöld foltjai elmosódtak a szemem előtt, olyan sűrű volt, csak a talajon látszó – szintén homályos – élénksárga virágok voltak a napfény jelei az erdőt borító sötétben. Nyugodt táj volt, igazán semmi félelmetes.

Eszembe jutott egy kis dalocska, amit még Anya énekelt nekem kiskoromban mindig elalvás előtt. Ez volt a mi kettőnk altatódala. Elkezdtem dúdolni, végül azon kaptam magamat, hogy hangosan énekelem, de nem érdekelt, hiszen senki sem hallotta:

„Múló idő, hogy mondjam el,

A titkomat, ha menni kell.

Új kalandon át, századok zaján!

Vár engem száz világ, hova visz az út,

Ki mutat majd jó irányt?

A szívem lángra gyúl…

Mindenem a tűz mi benned ég,

Mindened a szó mi bennem él.

Az út hova vezet?

Úgy elszöknék veled!

Csak hunyd le a szemed,

Múló idő mondd el nekem,

Hová repülsz el így velem?

Századok zaján…

A szívem rád talál!

Vár engem száz világ,

Hova visz az út?

Ki mutat majd jó irányt?

A szívem lángra gyúl…

Mindenem a tűz mi benned ég!

Mindened a szó mi bennem él!

Az út hova vezet?

Úgy elszöknék veled!

Csak hunyd le a szemed…

A dal így szólt. Nagyon szerettem, és miközben énekeltem eszembe jutott Zelgádisz. A keze, olyan meleg volt, mikor megfogta az enyémet, vagy csak én égtem? Igen már emlékszem, teljesen égett az arcom utána, nem bírtam ránézni. Ez volt akkor mikor megijesztett a sarkon… Teljesen elgondolkodtam és észre sem vettem, hogy útközben már majdnem besötétedett. Nem így akartam, cseppet sem így! Nem akartam este elérni a romhoz, ám a sors még is így akarta. És egyedül voltam! Azt hittem, hogy meg fog várni az est, míg átkelek rajta, de úgy látszik ő is, azt akarja, hogy fogjak el egy lidércet. Lináért mindent! Bárcsak itt lenne velem, vagy valaki itt lenne mellettem. Csak ne kéne egyedül elfognom egy lidércet!

Mire felkapaszkodtam a meredek domboldalon, ahol a torony romjai álltak, egészen besötétedett és az indigókék égen megjelentek az első ezüstös pettyek: a csillagok. Az eső elkezdett szemerkélni. Hűvös, illatos novemberi eső volt ez. Beszívtam az est balzsamos, kellemes illatát, és Szejrúnra gondoltam. Megint bekaptam egy virágmagot így megint jobb kedvem lett, és kitartásom is. Ahogy felértem, felpillantottam az ódon romra. Az fenyegetően meredezett felém. Nagy levegőt vettem, és gyorsan felmásztam a lépcsőn. Eszembe sem jutott az a tudat, hogy talán a lidércek már odafent várnak rám. Valahogy egészen biztos voltam a dolgomban. Mikor felértem, elhadartam a fénygömb varázsigéjét, és amint megjelent a csoda a kezemben, azokkal körbe siettem a még álló oszlopok, bástyák, pillérek és valamikori falak között, de szerencsére nem találtam semmit.

Behúzódtam később egy bástya, és egy álló fal közötti kis repedésbe, és felhúztam a térdeimet. Előhúztam Lina kardját, és magam mellé fektettem, biztos, ami biztos alapon. Ha kell kézben lesz, és használni is tudom, éreztem.

Higgadtan tekintettem a sötétbe, kis híján elnyomott az álom, de nem aludhattam, mert ébren kellett lennem, hogyha esetleg eljönne, akár egy is, akkor el fogjam. Így a saját dolgomat könnyíteném meg, mert akkor nem kéne elmennem sárkányt fogni. De akárhogy is, most valahogy bizonytalan voltam a dolgomban, hiszen egy sárkány, nos ha valamennyire is, de tudtam, hogy hogyan néz ki, egy lidérccel ellentétben viszont, amire nem voltam felkészülve, mert azt sem tudtam, hogy mivel állok szemben. Fogalmam sem volt, hogy egy lidérc hogyan nézhet ki, és azt sem tudtam, hogy ezek a lények képesek e emberi alakot felvenni, és megtéveszteni akárkit vele. Semmit sem tudtam.

Egy óra telt el úgy, hogy laposakat pislogtam bele az éjszaka sötétjébe, és közben néztem a sápadt csillagokat a ködtakaró felett, mikor valami megmozdult a közelemben. A kardom után kaptam, és erősen megmarkoltam a végénél. De aztán semmi nem történt. Akármi is volt az, elment, és nem jött vissza. A Hold pont felettem volt, ami azt jelentette, hogy olyan éjfél körül járhatott, mikor majdnem halálra rémültem, mert a felettem magasodó csupasz falra egy macskabagoly szállt, és elrikoltotta magát. Aztán már nem bírtam tovább hamarosan elnyomott az álom.

Fáztam, és nagyon fújt a szél, mikor kinyitottam a szememet, valaminek iszonyatosan dögletes szaga volt, de első látásra sajnos nem láttam semmit, elvakított a szemembe tükröződő fény. Aztán felültem és elsikoltottam magamat. A domb aljában feküdtem, fölém egy sárkány magasodott, és kitátotta hatalmas pofáját, hogy bekapjon. Közben hozzám beszélt, de nem értettem, hogy mit mond. A kardommal felfele döftem, ő elordította magát, de sajnos nem találtam el a puha hasi részt, ezért elgurultam oldalra, de ő utánam jött, kis híján rám tiport, mikor a távolban egy vadászkürt hangzott fel és kilépett a közeli erdő fái közül egy titokzatos idegen. Oldalán egy hosszú, fényes kard volt, köpenyét lobogtatta a szél, arcát nem láttam, de a fején süveget hordott. Csak állt, ott és semmit nem csinált, mégis valami titokzatos módon magára hívta a sárkány figyelmét, aki megfordult és elindult felé.

• Ne! – kiáltottam és talpra álltam, de éreztem, hogy szédülök, végül elragadott a sötétség.

Mikor kinyitottam a szememet, éreztem, hogy az a testem jéghideg és a ruháim átáztam a verejtékemtől. Nagyokat sóhajtva kinyitottam a szemet. Megrémültem. Még mindig sötét volt, és valószínűleg elaludhattam. Felnéztem. A Hold nem vándorolhatott sokat, csupán egy-két csillaggal lépett arrébb, tehát ez is bizonyította, hogy messze volt még a reggel. Nagyon fáradt voltam, és akkor az egyik pillanatban meghallottam azt a zajt, amitől a legjobban féltem.

Valami, vagy valamik közeledtek felém a vaksötétbe a lépcsőn. Halk szuszogás, nehézkes léptek, sikolyok… ezek csak ők lehetnek! Feljönnek és megölnek! Próbáltam csendben maradni de nem sikerült, akaratlanul is, de megcsörrent a kardom. Összeszorítottam a fogaimat és becsuktam a szeme. Féltem becsukni, mert féltem, hogy akkor nem látom mi fog velem történni, vagy féltem a miatt is, hogy elszalasztom az alkalmat, hogy beszéljek egy lidérccel és én legyek az első ember, aki látta, hogy hogyan néznek ki és még túl is élte. De kinyitni, nyitva tartani is féltem, mivel nem tudtam, hogy miféle borzalmat fogok látni ezen az éjszakán. Féltem, hogy ha nyitva lesz, és meglátok egyet közülük, akkor elkiáltom magamat, és rám találnak.

Már csak egy lépcsőfok volt hátra, és ekkor rettegve hallottam, meg hogy valaki a nevem suttogja bele a sötétségbe.

• Amélia… - értem jöttek! Tudják, hol vagyok, és most el akarnak vinni! – Amélia… - már csak pár másodperc az életemből. Mégiscsak azt a lehetőséget választottam, hogy behunyom a szeme, féltem az elém tárulkozó látványtól. Kezemben ott volt a kard, pengéjén visszatükröződött a hold keskeny sarlója.

Megéreztem, hogy ott áll előttem. Éreztem a bőrömön a rothadő hús szagát, és a vérét, a bűzös leheletét, és a jelenlétét a lidércnek. Akaratomon kívül is, de felpattantak a szemeim és borzalmas látvány tárult elém.

Egy csupasz, emberszerű lény mászott előttem, négykézláb, szemeit hártya fedte, fogai sorvadtak és mocskosak, körmei hosszúak és véresek. Rám emelte a tekintetét és sápadt, elhalt szemeivel rám nézett. Meghátráltam a kőfalig és felemeltem a kardomat, hogy támadjak. Azt hittem észre vesz, de nem vett. Elfordult, és sípoló hangot kiadva, zihálva eltűnt egy bástya mögött. Lerogytam dermedten a kőfal tövébe, és üveges tekintettel magam elé bámultam. Ez… ez egy lidérc volt. De ha van itt egy, akkor többnek is kell lennie. Elborzasztott a látvány, féltem lehunyni a szememet, nem mertem elaludni, mert féltem hogy elkap egy ilyen és megfolyt. Csak ültem és bámultam az ürességbe, közben újra és újra elszavaltam magamnak a Fény lovagja legmegnyugtatóbb részét.

Úgy hajnaltájt lehetett, mikor hallottam megint valami motozást magam előtt. Elnéztem, de nem láttam semmit. Vajon a lény, aki itt járt pár órája, most hol bujkálhat? Lehet hogy már elment, vagy még mindig arra vár, hogy életjelet adjak magamról és lecsaphasson rám? Ahogy ezen, töprengtem, éreztem, hogy egy kéz megérinti a vállam. Felordítottam, és el akartam rohanni, de a kéz tulajdonosa magához húzott és nem akart elengedni.

• Cssss… - suttogta finoman – Amélia hercegnő nyugodj meg… - ismerős volt a hangja, és én azonnal tudtam hogy ki az. – én vagyok az Zelgádisz, ne félj. – megnyugodtam, én visszarogytam a helyemre, ő mellém ült. – csak most szabadultam, reméltem, hogy nem érkezem későn.

• Még sötét van – kezdtem rekedten a félelemtől és meglepettségtől. – de épp jókor jöttél… el kell fognom egy lidércet, és ki kell faggatnom… - rémülten láttam, hogy Zelgádisz mosolyog.

• Hogyan jutott eszedbe egyedül ide merészkedni? Ilyen bátor tettet még soha életemben nem láttam. – bátornak hívott! – És honnan veszed Amélia hercegnő, hogy a lidércek tudnak beszélni?

• Azt gondoltam, hogy mivel a sárkányok tudják a gyógyírt, akkor ezek is… - elhallgattam és elkezdtem fülelni. Valami mozgott a közelünkben. Ültemben belecsimpaszkodtam a karjába, és ő hagyta. Aztán felállt mellőlem, és egy fénygömböt varázsolt a kezébe. Így beláttuk a teret.

• Többen vannak… - suttogta – maradj itt, én körülnézek…

• Ne… - nyújtottam ki felé a kezem, de ő ekkor már nem volt sehol. Mi lesz, ha elkapják? Mint az őröket? Utána akartam menni, de nagyon féltem. Azt mondta, hogy maradjak itt. Biztosan tudja, hogy mi a legbiztonságosabb. Percek teltek el úgy, hogy meg sem mertem mozdulni. Ott ültem, ahogy ott hagyott, a térdeim felhúzva, félig fekvő, félig ülő helyzetben. A szeméből kiolvastam, hogy ezek rosszabbak, mint a lidércek. Kezdtem kételkedni benne, hogy ezek lidércek egyáltalán…

• Ketten vannak… - Zelgádisz visszaért, és én végre meg mertem mozdulni. – az egyik a lépcsőknél van lent, arra vár, hogy lemenjünk. Csendbe kell maradnunk, látni nem látnak minket, csak hallanak, de azt mindennél jobban tudnak.

• És a másik? – kérdeztem remegő hangon, türelmetlenül – hol a másik? Hol van? – vártam hogy szóljon, de csak elmosolyodott.

• Itt. – szólt végül és szélesebbre húzta a mosolyt a száján – előtted áll, Amélia hercegnő!

Nem hittem a szememnek, felkiáltottam, s közben gyorsan felkaptam a zsákomat. Elfordult, én elkezdtem rohanni és hallottam, hogy egy másik a nyomába szegődik. Ketten üldöztek. Egyszer visszanéztem, és láttam, hogy Zelgádisz helyén egy ugyanolyan szörnyű teremtmény áll, mint amit azelőtt láttam.

Azt se láttam, merre futok, hova lépek, kerestem a lépcsőt, de nem találtam, így valami másik kiutat kellett találnom a romok közül. Megpihentem, a kard ott volta a kezemben, és hátamat egy romos falnak vetettem. Elrohantak mellettem, mintha csak láthatatlan lettem volna… Ez az! Meg van a megoldás. Óvatosan szétnyitottam a zsákom száját, és kirángattam belőle a láthatatlanná tévő köpönyeget. Aztán megráztam a fejemet. Ha valóban nem látnak, csak hallanak ezek a valamik, akkor fölöslegesen veszem fel.

Végül, visszatuszkoltam a táskába, és behúztam a zsák száját.

És akkor megpillantottam az egyiket. Az előttem, aló kb. két és fél méter magas oszlop tetején ült, és mereven rám nézett. A másiknak nyoma sem volt. Vajon lát engem? Meglátott, ahogy visszanéztem rá, lekúszott az oszlopról és elindult felém. Én sikoltottam és már azt sem tudtam, merre meneküljek, mikor összecsuklott a bokám, és éreztem, hogy elvesztem az egyensúlyom. Próbáltam kapaszkodni de nem ment. A zsákot fognom kellett, abban volt mindenem, a szívem közben hevesen vert. Legurultam, egyensúlyom veszte a lankás domboldalon.

Mikor magamhoz tértem, felnéztem s láttam, hogy mind kettő fent ült a domb tetején a romos lépcső legalján, és mereven engem figyel, ahogy a harmatos, sáros fűben kúszok. Azt hittem lejönnek felém, de nem így lett. Az egyik visszafordult, a másik még nézett, aztán mind ketten felmásztak a lépcsőre. Rémes volt, egyszerűen borzalmas. Azt hittem, hogy Zelgádisz volt az, aki velem volt, de erre kiderült, hogy, hogy egy… nem is tudom mik voltak ezek, de borzalmas volt. Még mindig remegtem egész testemben, a ruha hozzám tapadt, a torkom összeszorult, ha csak arra gondoltam, hogy nincs más hátra, csak a sárkányok, és hogy át kell vágnom a Múlei erdőn.

Megmarkoltam a füvet és üvöltve kitéptem a csomót, ami a kezembe került. Nem bírom! De nem adhatom fel. Gyáva vagyok ehhez a kalandhoz, még csak az első nap telt el, de máris milyen borzalmas dolgok történtek.

Visszaejtettem a fejemet a fűbe, és a kimerültségtől szuszogva elnyomott az álom, ott a nedves, sáros domboldalon.

A fák lombjai között átsütött a nap, ahogy az arcnélküli megmentőm lecsapott a sárkányra. Viaskodtak, szinte óráknak tűnt az eltelt idő, és a hősöm is és a sárkány is rengeteg vért vesztett. A férfi bírta, de a sárkányon látszott, hogy kezd fáradni, de nem adta fel és cseppet sem mutatta a gyengesége jeleit. Küzdöttek életre-halálra. Úgy tűnt a férfi áll nyerésre, de a sárkány fordított a dolgok állásán. Én felültem és elkezdtem kiabálni a sárkány testének gyenge pontjait, de végzetes hibát követtem el ezzel. A férfi észrevette, hogy jól vagyok, és oda akart jönni, de figyelmetlen volt, a sárkány eléje vágott és megsebezte. Ordítottam és az arcom elé kaptam a kezemet. Minden elsötétült megint.

Mikor kinyitottam a szememet, azonnal észrevettem, hogy valaminek történnie kellett azóta, hogy elaludtam a domboldalon. Egy szobában feküdtem. Mellettem az ablakon besütöttek a napsugarak, és megcsiklandozták az arcom. Megtöröltem a szememet, kinyújtóztam és felültem. A zsákom ott volt mellettem, az ágy szélén, és csodálkozva láttam, hogy semmi nem hiányzik belőle, a kard is helyén volt, minden.

Aztán végignéztem magamon. Hófehér hálóingben voltam. Vajon ki öltöztetett át?

Ahogy felálltam kitárult az ajtó. Az ablakon beszökellő napfény elhomályosította a látásomat, így csak körvonalakat láttam. Aztán eltátottam a számat és nem akartam hinni a szememnek.

Aki belépett rajta, nem volt más, mint Kszellosz, apám régi barátja. De hogyan kerül ő ide? Ő nem halt meg pár évvel ezelőtt egy háborúban?

• Üdvözlet Amélia kisasszony! Örülök, hogy felébredtél! – mosolygott és én is megeresztettem felé egy határozatlan mosolyt.

• Hogyhogy te…? – néztem végig rajta. Nagyon megváltozott az évek során, amúgy is bizarr külseje volt, de most valami sejtetőt is hordozott a megjelenésében.

• Hogyhogy élek? – nevetett és leült az ágyra, én bólintottam és mellé ültem – nos hát lássuk csak… mondjam, azt hogy titok? És hogy később megtudod? – elmosolyodtam. Kezdtem benne újra látni a régi Kszeloszt. – de nem mondom. Élek, mert… újjászülettem. Halálom után kaptam még egy lehetőséget arra, hogy beteljesítsem a feladatom. Ám cserébe, nagy árat kellett fizetnem. A legfelsőbb hatalmak vezetnek engem, és ha ellenük szegülök, pokolra jutok. Nos, akármi lesz is, nekem meg kell tennem azt, amit mondanak, legyen az akármi.

• És hogyan találtál meg?

• Nem volt nehéz. Apád elmondta nekem, merre készülsz, én meg követtelek. Nem hallottad véletlenül, hogy szólongattalak? Éjszaka, mikor nem mertél megmozdulni?

• Az, te voltál?

• Igen. Azok a lényeg, nem emberek voltak, az, biztos. És követni fognak téged, mindaddig a nyomodban lesznek, amíg be nem teljesíted a feladatod. – nyeltem egyet.

• Te ezt honnan tudod?

• Szerinted? – felsóhajtott, majd felállt, és az ajtóhoz lépett. – ha kész vagy, gyere le, már vár lent a reggeli, utána indulunk…

• Indulunk?

• Igen, egy darabig veled utazom. – a szívem bukfencet vetett! Éljen, nem kell egyedül utaznom. Neki van varázsereje, ő el tud bántani azokkal a lényekkel, ha bántani akarnak! Már nem féltem annyira, de még mindig bennem volt az a rossz érzés, hogy mikor nem figyelek, két ilyen lény van a nyomomban, és folyton figyel. Vajon Zelgádiszt mikor látom viszont? Még mindig élt bennem, azaz emlék az éjszakából és beleborzongtam, ha eszembe jutott, hogy csak a képzeletem, vagy talán az egyik lény játszadozott velem?